Hja, kérem, a rendszeres naplóírás soha nem volt az erősségem (kivéve talán azt a nagyjából másfél évet, amit az érettségi után Angliában töltöttem, akkor valahogy nagyon ment a dolog). Igen, majdnem három hónapja írtam bejegyzést utoljára. Aztán kicsit sűrű lett a nyár, itthon voltak a gyerekek, Dani teljes embert kívánt, és gázok voltak/vannak nála alvásügyileg. Nem mondom, hogy nem ülök gép előtt, de írni nem tudok. Nagyon sajnálom, mert volt az elmúlt három hónapban olyan dolog, amit jó lett volna dátumszerűen megörökíteni. De már most nem tudom pontosan, mi mikor történt. Úgyhogy nem is fogok most részletes beszámolót írni semmiről. Ugyanis ez volt az egyik akadály, ami miatt nem írtam. Szokás szerint vártam, hogy majd lesz sok időm egyszer, hogy behozzam a lemaradásomat, leírjam az addigi dolgokat. Aztán mivel erre nem volt időm, ezért azt sem kezdtem el, amit aktuálisan pedig le lehetett volna pár szóban írni egy 5 perces lélegzetvétel alatt. Mert azért ilyen volt. De mivel még nem voltak leírva az előző dolgok, összekeverni meg nem akartam a kronológiát, a rövid dolgot sem írtam le. Úgyhogy most elhatároztam, hogy ezzel nem törődök, csak mindig az aktuális dolgokat fogom leírni. Így csak ez a három hónap marad ki legfeljebb, és nem az egész életünk.
Hogy most mi újság? Megvagyunk, fáradtak vagyunk. A nyár gyorsan eltelt, igazából nem is nagyon nyaraltunk. Voltunk egy gyülekezeti családos táborban, ami nekem csak annyiból volt jó, hogy nem kellett főzni, takarítani, mosogatni. Lelkiekben sajnos nem kaptam túl sokat, mivel Danit a többi babától eltérően a legtöbbször nem lehetett elaltatni, hogy egy bébiőrrel otthagyjam a szobában, és elmenjek az egy emelettel feljebb levő előadásra. Bevinni meg nem akartam, mert úgy úgysem tudtam volna figyelni. Így legtöbbször a szobában voltam, és próbáltam altatni. Ha sikerült, akkor addigra általában vége volt az előadásnak, vagy az esti áhítatnak. Így maradtak a délutáni programok, amiken részt tudtam venni. Jól éreztem tehát magam, de lehetett volna jobb is. Viszont ezalatt az egy hét alatt sikerült megtanulnom a háti hordozást, aminek nagyon örültem. Voltam így kirándulni is, és Dani nagyon élvezte, jót aludt a hátamon, és így én is kényelmesebben kirándulhattam, mint ha elöl kellett volna vinni.
Szeptemberben mindkét nagyobb gyerek ovit váltott. Esztit már tavasszal felvették a körzeti oviba (muszáj volt nekik, hiszen elmúlt már bőven 5 éves), és egész nyáron arra készültünk, hogy majd szeptembertől járhatunk kétfelé, mivel Petit csak várólistára vették fel a fellebbezés után. Már eltervezgettük, hogy fogunk mindenhol panaszkodni, hogy ez milyen nehéz, és hogy milyen jó lenne, ha mégis ő is a körzetibe járhatna, hátha előbb átveszik. De az Isten másképp rendezte, és nem volt a sunyiságokra szükség. Augusztus 30-án, két órával az új gyerekek szüleinek rendezett összevont szülői előtt felhívott a vezető óvónő, és közölte, hogy elment egy kisfiú, és így akadna egy hely, kellene-e a Petinek. Igent mondtunk, bár utána vívódtam egy kicsit, hiszen már a gyerek is úgy volt felkészítve, hogy kettőt kell még aludni, és megy vissza a régi óvodába, kicsit féltem, mit fog szólni, ha most közlöm, hogy nem oda megy mégsem (szerette az óvónénijeit). De aztán mikor megmondtuk neki, nagyon boldog volt. És nem csalódtunk, azóta imád oviba járni. Az előzőben az utolsó hónapokban már nagyon nehéz volt reggelente elindulni, folyton viaskodás volt, hogy nem akar menni, stb. Itt ezt csak az első két nap hallottam, azóta egyszer sem, és szinte futva megy az oviba a fiam. Nagyon élvezi. Jók az óvónénik is. És ami még szerintem hozzájárul a sikerhez, hogy külön vannak Esztivel. Egymás melletti csoportba kerültek, de mégsem egybe. Így alig találkoznak nap közben. Az udvar itt úgy van, hogy minden csoportnak külön része van, és nem szabad átmenni a másik részébe (illetve kivételes esetekben megengedik a testvéreknek, hogy odamenjenek köszönni egymásnak, de ezzel kész). Mondjuk itt is az ő csoportjaik részei tulajdonképpen egyben vannak, tehát látják egymást, de az óvónénik is azt mondják, és én is úgy látom, amikor megyek értük, hogy nem foglalkoznak azzal, hol a másik. Mindkettőjüknek saját barátaik vannak. Eszti ugyan sokat emlegeti az előző ovit, hasonlítgatja, hogy itt mi más, meg hiányzik neki, de azért azt hiszem, alapvetően neki is tetszik. És olyan barátnői vannak, akik egyidősek vele, és talán, ha minden jól megy, egy-kettő olyan is lesz, akivel egy iskolába fognak járni. Jó lenne.
Dani viszonylag szépen fejlődik. Az utolsó bejegyzésemben elújságoltam, hogy elkezdett kúszni. Egy ideig, úgy 3 hétig csak ez volt, aztán elkezdett négykézlábra állni, kutyázni, és pár nappal a 7 hónapos fordulója előtt elkezdett mászni. Egy-két hétig váltogatta a két haladási formát, főleg kúszott, és ritkán mászott pár mozdulat erejéig, de aztán bekattant neki valami, és pár nap leforgása alatt teljesen elhagyta a kúszást. Most már csak mászva közlekedik.
Aztán egyszer csak feltérdelt a kiságyban, majd pár nap múlva felállt a szélébe kapaszkodva. Úgyhogy leeresztettük egy szinttel a fekvőfelületet. Mostanra már mindenhol kapaszkodva feláll. De sajnos jó ideig nem tudott visszaereszkedni, így rengeteget esett hanyatt, ahogy ellökte magát, ha nem figyeltünk. Most már kevesebbet esik, az utóbbi pár napban lassanként kezd rájönni, hogy kell térdre ereszkedve visszakerülni négykézláb helyzetbe, de ha fáradt, akkor még mindig nemes egyszerűséggel hanyatt esik, illetve még azért elég labilis, könnyen elveszíti a lába alól a talajt. Főleg, mivel hajlamos a kanapé mellett állva játszani valamivel, és van, hogy annyira belefeledkezik a dologba, hogy véletlenül mindkét kezével elengedi a kanapét, és akkor bizony esik (fél kézzel kapaszkodva azért már megáll fél percre is, ha nem fáradt). Viszont lassanként elkezd a kanapé szélébe kapaszkodva haladni. Más helyen még nem próbált haladni, csak feláll, de a kanapé mellet már egész jól megy.
Ülni viszont sehogy sem akaródzik az úrfinak. Inkább hason játszik, vagy négykézláb egy kézzel. Odáig eljutott már, hogy az egyik lábát előre rakja ha leáll, de a másik mindig hátul marad. Ugyan be lehet már ültetni az etetőszékbe, de onnan is ki kell szedni legkésőbb 10 perc múlva, mert nyűgös lesz, elfárad a dereka, gondolom.
Apropó, etetőszék. Itt a másik bibi, ugyanis Dani nem hajlandó az anyatejen kívül semmit enni. Egy hónapig egész jól ment minden, de aztán egyszercsak minden elutasított, amit főztem neki. Kicsit el is vesztettem a lelkesedésemet, úgyhogy nem annyira intenzíven próbálkoztam. Néha sikerült pár kanálnyi főzit beerőszakolni, de nem sokat. Azért kóstoltattam néha vele újat, úgyhogy mostanra már ehet almát, őszibarackot, banánt (ez utóbbit egyébként nem nagyon szereti), krumplit, sárgarépát, fehérrépát, cukkinit, zöldborsót, rizst, sütőtököt. Végső elkeseredésemben már feladtam a fűszerezéssel kapcsolatos elveimet, és a magunknak főzött, Maggi kockás zöldséglevesünkből szedtem ki neki répát és fehérrépát, jól összetörtem villával. Abból evett jóízűen, bár ez nála 5-6 kiskanálnyit jelentett. Aztán pár nap után ez sem működött. Feladtam. Gondolkodtam az üveges bébiételen, de sajnos nem találtam olyat, amiben csak a fenti összetevők vannak, semmi más, és se só, se cukor nincs benne. Pedig mindig kerestem, akárhol jártam. Aztán egy hete véletlenül találtam az Univer zöldborsófőzelékét, amiben nem volt semmi más, csak olyan, amit már ehet. Megvettem, és legnagyobb meglepetésemre ette! Vettem egy másikat is ugyanott, amiben csak a karfiol volt a plusz, amit úgyis most akartam bevezetni. Felbuzdulva az előző sikeren, ezt is megkóstoltattam vele, és ezt is megette. Így egy hete újra fellelkesültem, és minden nap próbálkozunk ebédre és vacsorára. Nagyjából napi fél üveg fogy el így, de azért még nem mindig eszik ennyit. De legalább már ez is jobb, mint az a tudat, hogy a gyerek kilenc hónaposan is kizárólag szopik. Ugyanis eléggé félek, hogy vashiányos, vagy egyéb tápanyaghiányos lesz. A súlyával mondjuk még nincs baj, 8 hónaposan 40 gramm híján 8 kiló volt, és nem is néz ki rosszul.
Még annyit Daniról, hogy mostanra 8 foga van, bár szerintem jön a kilencedik is, mert nagyon szenved Kisprücsök, de még nem igazán látom, hogy hol jön. Alvásgondjaink is vannak, az uraság nagyon nem szeret aludni, így igazából nem nagyon tudok mellette semmi olyat csinálni, amihez az kell, hogy ne legyen körülöttem gyerek. Szopira elalszik, a kezemben akár másfél-két órát is aludna, de amint megpróbálom letenni, főleg, ha a saját ágyába próbálkozok, akkor rögtön felébred, és már sír is. Ugyebár sírni este nem hagyhatom, mert felébreszti a nagyokat, már szobába nem tudom rakni, mert nincs hely. De délután ugyanez van, és délelőttönként is. Csak akkor alszik, ha babakocsiban megyünk valahova, vagy autózunk, vagy szoptatom, és kézben van. Mindhárom olyan helyzet, amikor nem tudok semmit csinálni a ház körül. Este elég későn alszik el, 10 körül, tehát igazából nincs olyan idő, amikor kicsit egyedül lennék, és másra koncentrálhatnék. Nagyon nehéz így, de él bennem a remény, hogy egyszer majd csak sikerül valamiféle napirendet kialakítani, és akkor az alvása is kialakul. Bár, ha Esztit veszem alapul, aki szintén nem szeretett aludni, akkor elég sokat kell még várnom. Igazándiból Eszti is csak 3 éves korára volt képes este egyedül elaludni, és akkor már egy éve nem aludt semmit nap közben... Szerencsére azért ennyire még nem vészes a helyzet Daninál, még készül róla alvós kép időről időre (persze ez is a mi ágyunkban ám!).
No, mára befejezem, így is elég hosszú lett ez a bejegyzés. Igyekszem most már majd sűrűbben írni, de azért nem ígérek inkább semmit.
