Remek a hangulatom...

Ma van a szülinapom! Éppen most, délután fél ötkor láttam meg a napvilágot, néhány évvel ezelőtt. Igen, krisztusi korba értem. Idén tuti nem lehet véletlenül sem összecserélni a számgyertyákat a tortámon. És tényleg remek a hangulatom, mert sok jó dolog történik körülöttem az utóbbi három napban. November 7-én, a "majdnem" szülinapomon (igen, anyukám x évvel ezelőtt ezen a napon vonult be a kórházba - fantasztikus régi videófelvétel őrzi a nap emlékét: anyukám hatalmas pocakkal pózol boldogan egy "ÉLJEN NOVEMBER 7!" feliratú transzparens előtt :-D), szóval ezen a szép napon Dani végre felült a babakocsiban. Addig húzta fel magát megfogva a fogantyú tövét, hogy aztán elengedve sem esett vissza. Nagyon tetszett neki ez az új nézőpont.

 Aztán ma úszáson megpróbáltam kiültetni a medence szélére, és csodálatosan megült egyenes háttal minden támasztás nélkül! Eddig ugyanis csak a babakocsiban művelte ezt a mutatványt. A földön még mindig nem akar ülve játszani, de gondolom, majd ez is eljön. Kedden voltunk tanácsadáson, minden rendben volt, Dani 8500 gramm volt. A doktor néni meg volt elégedve, persze attól eltekintve, hogy evésügyileg még mindig lassan haladunk, Dani még mindig szinte csak szopik. Bár megint főztem zöldséglevest, és azt összepépesítettem neki - na, azt zabálta! Mintha csak azt mondaná: "Anyám, most komolyan ilyet is tudsz? Akkor minek tömsz a sok undorító sótlan, fűszerezetlen péppel? És még csodálkozol, hogy nem eszek meg semmit..." Hát igen, eddig az adagunk úgy nézett ki, hogy egy bébiételes üveget kb. két nap alatt végeztünk ki (minden nap ebédre és vacsorára kap(na) főzeléket). Erre a zöldséglevesemből megevett vagy egy üvegre valót! Lehet, hogy újra elkezdek főzni?

Tegnap megint összejöttünk a csajokkal alkotni, és filczöldségeket és gyümölcsöket készítettünk. Nekem végül csak egy körtére futotta az időmből, mert kiszabtam néhány zöldségnek valót, de a végén még eltettem egy fél almának és egy epernek való alapanyagot, amiket szintén meg akarok csinálni. A végén annyira tetszett mindenkinek a dolog, hogy megállapodtunk, hogy két hét múlva folytatjuk.

Aztán eljött a mai nap. Általában anyukám szokott először felhívni (hogy tuti ő legyen az első, már fél7-7 körül fel szokott köszönteni :-)), de ma kivételesen a kisebbik húgom megelőzte. Ebédnél elkezdtem megjegyezgetni a férjecskémnek, hogy ő ma még meg sem említette a szülinapomat, és hogy ez mégis milyen dolog. Erre ebéd után megjelent a spájzból két szelet gesztenyetortával, amit még reggel vett. Na, szép, már megint lelőttem a meglepetését! Sajnos ilyen vagyok. De azért nagyon örültem, és szépen meg is köszöntem. A torta pedig isteni volt! Mostanában a gesztenyés sütik a gyengéim... Anyu végül csak délután hívott, amikor már együtt voltak apuval (valószínűleg épp ez volt az ok, hiszen anyu délelőttös volt, és azért hajnali 5-kor mégsem hívhatott - köszi Anyu!). Aztán fél óra múlva hívott a nagyobbik húgom. Úgyhogy ezzel teljes a leltár:-)

Az egyetlen üröm az örömben, hogy tegnap begyulladt a bal szemem, úgyhogy a szülinapomon szép nyuszis piros szemmel nézem a nagyvilágot. A gyógyszertárban kaptam rá egy kenőcsöt, amit rögtön beles kentem, amikor hazaértem. Kíváncsi leszek, sikerül-e ezzel meggyógyítani. Őszintén szólva nem sok kedvem van dokihoz menni vele...

Nektek is további szép napot kívánok!

Egy ritka jó reggel

Jajjj, de jól kezdődött a mai napom! Pedig először azt hittem, szörnyű lesz, ugyanis fejfájással ébredtem. Ez nem is csoda, a gyerekeket teljesen megzavarta ez az óraátállítás. Egyébként sem kifejezetten későn kelők (már nem is álmodok arról, hogy esetleg 3/4 7-nél valaha is később keljek fel...), de ugyebár ez most az átállítás után azt jelenti, hogy ha ugyanakkor kelnek fel, akkor nekem egy órával hamarabb van még. Tehát ma már 3/4 6 előtt elkezdtek a nagyobbak átjárkálni, hogy de miért nem kelek fel, és különben is akkor meg odajönnének mellém aludni. Persze nem engedtük, de időről időre átjöttek. Dani az éjjel már fél 2-kor felkelt, úgyhogy onnantól mellettem aludt, de nem túl jól, mert nekem úgy tűnik, hogy egész hajnalban szoptattam hol az egyik, hol a másik oldalról (bár nem tudom, ez időben mit jelenthet, mert rendszerint ilyenkor félálomban, fekve művelem ezt a dolgot...). na mindegy, reggel fél 7 körül a gyerekek már teljesen fent voltak, nekem fájt a fejem, semmi kedvem nem volt felkelni. Erre drága férjecske felkelt, levitte őket reggelizni (félálomban hallottam, ahogy Eszti méltatlankodik, hogy márpedig neki anya készítsen kakaót), és kijelentette, hogy én aludjak csak vissza. Hát nem drága ember? Na, teljesen mélyen azért nem tudtam visszaaludni, mert Dani ott maradt mellettem, de ébredezett ő is. Próbáltam újra álomba szoptatni, de nem sikerült, viszont arra elég volt, hogy 5-5 perceket még álomba zuhantam én is. Aztán, mivel közben észrevettem, hogy tiszta pisi a ruhája (nem csoda, hogy nem tudtam visszaaltatni), végül fél 9 körül felkeltem, hogy tisztába tegyem. Addigra nagyjából elmúlt a fejfájásom. Mire végeztem, férjecske finom tejeskávéval jelent meg az emeleten, úgyhogy gyorsan visszabújtam, hogy ágyba hozhassa nekem! :-D Úgyhogy végül ritka jól indult a nap. Ezek után nem csoda, hogy több energiám volt pizzát készíteni. Finom is lett, igaz, a sok kelesztéssel tulajdonképpen egész délelőtt tartott, de megérte!

Egyébként Eszti már teljesen meggyógyult, ma vesszük be az utolsó Augmentin adagokat. Dani még mindig taknyos, mára megint piros lett a szeme, de most már elkezdem neki szívni az orrát, mert szerintem a taknyot törölgeti bele a szemébe, és attól gyullad be. Nem akarok megint csepegtetni. Elkezdődött az őszi szünet is, a két nagyobb ilyenkor nem megy oviba, mert összevont csoport van, ez meg Petinek nem olyan jó, én meg úgyis itthon vagyok.

Csütörtökre megpróbáljuk meghívni Eszti barátnőit póni partira (a játékpónikkal fognak játszani). Két lányzó már vissza is jelzett, a többiek még nem hívtak, én meg sajnos nem tudom a számukat. Az ovis szekrényükben hagytunk papírt az én számommal, remélem, felhívnak majd.

Kösz, hogy itt jártál!

Doki néni

Nos, a gyerekekkel elmentünk ma doki nénihez. A diagnózis: Esztinek nagyon csúnya tüszős mandulagyulladása van, állítólag tiszta gennyes a torka, úgyhogy Augmentint kapott gyulladáscsökkentőnek. Sajnos a szeme is kicsit váladékozik, úgyhogy kell neki Tobrex szemcsepp is napi ötször. Sajnálom, mert pont beleszokott az oviba, lettek nagy barátnői, erre most nem mehet. De azért remélem, jövő hétre meggyógyul, mert elkezdtük szervezgetni, hogy az őszi szünetben, amikor a legtöbb gyerek úgysem megy oviba, ők meg pláne nem, összehozzuk hozzánk a lányokat, hogy hadd pónizzanak egyet. AZ egyik kislány anyukájának a számát már el is kértem, holnap meg bedobunk a többi barátnő szekrényébe egy papírt, hogy anyukák hívjanak fel, hátha tényleg sikerül összehozni a dolgot. Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült Esztinek jó barátnőket találnia! Azt, hogy most tényleg olyanokat talált most, akik szívesen barátkoznak vele egy tegnap reggeli aranyos kis jelenet mutatja számomra. Átöltözés után reggel ment a mosdóba kezet mosni, ott pedig összefutott az egyik legjobb barátnőjével, Emesével. Odamentem, hogy szóljak neki, hogy nézze már meg a WC-ket, mert nagyon büdös volt az öltözőben, hátha valaki nem húzta le a WC-t. Látom, hogy ott sugdolóznak a kislánnyal. Még nem ismerem annyira a csoporttársakat, ezért megkérdeztem, hogy "ő az Ancsi?" (egy másik barátnő neve). Erre nagy kuncogás közepette válaszolt nekem a kislány, hogy "Nem, én az Emese vagyok." Erre a lányom reakciója a következő volt. Odafordult a kislányhoz, és közölte vele (további közös kuncogások mellett), hogy "az anyukám nagyon vicces!". Ezután elvonultak kezet törölni, és folytatták a sugdolózást, fél szemmel engem nézve. Olyan jó volt látni, tényleg úgy viselkedtek, ahogy a kis barátnők szoktak, vagy legalábbis ahogy én elképzelem, hogy 6 éves lányok hogy viselkednek, ha barátkoznak egymással. Úgy melengette a szívemet...

Ja, és hogy Danival mi van. Szóval éjszaka már nem volt semmi gond, szoptatásra sem, úgyhogy megnyugodtam, de azért őt is megmutattam a doki néninek. Neki is kicsit hólyagosnak látta a torkát, úgyhogy azt mondta, ez is valami vírus, de mivel hála Istennek nem lázas nem kell vele semmit tenni, csak sokat szoptatni. Remélem, nem ismétlődik meg a dolog, úgy tűnik, azóta jól van, csak sajnos estére a jobb szeme teljesen bepirosodott. Lehet, hogy holnap felhívom a dokit, hogy az Esztinek vett szemcseppet használhatom-e Daninak is, hátha gyorsabban meggyógyul tőle.

Persze így két beteg gyerekkel szó sem lehet róla, hogy a két hete újraindult baba-mama kézműves alkalmat nálunk tartsuk, pedig jó lett volna. De Ági barátnőm bevállalta, hogy legyen náluk kivételesen, úgyhogy nem kell elhalasztani csak emiatt a dolgot. Még az is lehet, hogy ha a férjem hazajön, és nem túl fáradt, én is átugrok egy órára, hiszen itt van az utcában az ő házuk is. Nagyon jól éreztem magam két hete a lányokkal, sajnálom, hogy most nem tudnak hozzánk jönni.

Amin még aggódok, hogy vajon Peti meddig tudja magát tartani. Remélem, hogy ő nem fogja elkapni egyik vírust sem, bár tapasztalatom szerint ő a legfogékonyabb a betegségekre eddig. De ki tudja, lehet, hogy ez most változik.

Köszi, hogy erre jártál!

Őszi betegségek

"Fantasztikus" esténk van! Esztinek már tegnap este fájt a feje, de csak hőemelkedése volt, úgy gondoltuk, csak elfáradt, mivel elég zsúfolt hétvégénk volt, és nagyon sokat rohangált vasárnap késő délután. Viszont sokáig elaludni sem tudott. Úgy gondoltam, hogy majd ha sikerült letennem Danit, akkor adok neki mégis Nurofent, hátha az a fájdalmát is csillapítja. Csakhogy Dani nem nagyon akart elaludni. Mire végre sikerült letennem, Eszti is elaludt. Aztán éjjel 1 körül mégis megjelent, hogy még mindig nem tud elaludni, és fáj a feje. Úgyhogy megengedtem neki, hogy mellém feküdjön, és adtam neki Nurofent. Nagy nehezen végre elaludt. Reggelre semmi baja nem volt, úgyhogy elengedtem oviba. Nem is volt gond egész nap, de amikor a férjem elment a gyerekekért, kiderült, hogy alvás utánra belázasodott, csak azért nem hívtak, mert tudták, hogy mindjárt megyünk érte. Úgyhogy amikor hazajött, én is megmértem, és 38.6 volt. Kapott Nurofent, megpróbáltam lefektetni egy DVD elé, de nem sokáig bírta a tétlenséget, elég gyorsan lement a láza, és utána jókedvű volt. Remélem, tényleg csak egy rövid dolog volt ez. Mire le kellett feküdni, addigra minden rendben volt. De azért holnap még itthon van, mivel csak orvosi igazolással vihetem újra. De úgy gondoltam, hogy már rendben leszünk. Miután lefeküdtek, szokás szerint Danival foglalkoztam, mivel elég fáradt volt már, elkezdtem szoptatni. Gyönyörűen be is aludt, és már éppen azon gondolkodtam, hogy felviszem, amikor egyszer csak elkezdett öklendezni, és hányt egy nagyot. Igen, ez sajnos nem bukás volt, hanem szabályos hányás. Úgy sajnáltam! Persze öltöztünk át rögtön. Ő is, én is. Sőt, nekem le is kellett fürödni, mert a ruhám teljesen átázott, és, hát igen, szaga volt a dolognak. Miután megvoltunk az öltözéssel, takarítással, mivel Dani közben jól felébredt, újra elkezdtem szoptatni, hogy elaludjon, de bár ne tettem volna! 10 perc után újra hatalmas adag jött ki belőle, most legalább kétszer annyi. Újra átöltözés mindkettőnknek, felmosás, ülőgarnitúra takarítás. Próbáltam neki vizet adni, de sajnos ne fogadta el. Viszont szoptatni már nem mertem még egyszer, úgyhogy megpróbáltam elringatni. Járkáltam vele sokáig. Közben háromszor szaladtunk a mosogatóhoz, szegénykémből még mindig jött néhány kisebb adag. Aztán úgy tűnik, megnyugodott a pocija, mert végre sikerült jó mélyen elaltatni, bár így is felkelt kicsit, amikor letettem az ágyába, de sikerült visszaaltatni. Most hason alszik, kíváncsi leszek, meddig. Holnap így már kétszeres okom lesz a dokihoz menni. Remélem, nincs komolyabb baja egyik gyerkőcnek sem.

Jó éjszakát mindenkinek!

Tervek

Már napok óta szeretnék írni, de mindig csak tervek vannak a fejemben, de valahogy nem jutok el az írásig, mert Dani megint elkezdett későn elaludni. Most is mintha már megint hallanám, hogy ébredezik, pedig úgy háromnegyed órája sikerült letennem (most éjfél van). Tehát most sem fogok tudni írni. Pedig olyan sok mondanivalóm lenne. Arról, hogy Dani milyen újdonságokat tanult, fejlődött az elmúlt két hétben (kisautózik, térdel, odaad dolgokat, stb.). Ma eszembe jutott egy bejegyzés arról, hogy Eszti jövőre iskolába megy, Jó lenne ezeket megírni, de most sajnos már sír is Dani, mennem kell. Talán majd egyszer.

Danika beteg

No, egy kicsit leálltam az írással megint, ugyanis Dani hétfő éjszaka belázasodott, és ugyan nem volt nagyon sírós, de egész nap nem lehetett letenni, egészen tegnap estig. Kedden 38.1 volt, szinte egész nap a láza. Kapott kúpot, az egy kicsit levitte, de mire újra mértem, addigra megint felment. Este Nurofent adtunk neki, de nem volt egyszerű az éjszaka. Aztán szerdán már reggel 38.8 volt, szerencsére azt a kúp nagy nehezen levitte 38.7-re nem sokkal dél előttre. Azóta nem adtam neki semmit, mert nem ment fel 38 fölé. Tegnap délután még egyszer 36.1-et is mértem, de azt nem hiszem el, mert elég meleg volt a feje. Estére nagyon elfáradt, mert persze aludni azt azért nem akart egész nap, csak a kezemben. El is aludt 3/4 9 körül a szopiba, aztán 1/2 10 körül felébredt, és utána egyszerűen nem lehetett elaltatni. Nyilvánvalóan teljesen jól volt, szórakozott az apjával, beszélgettek (Paaaaa-Paaaaaa - bár ezt még szerintünk jelentés nélkül alkalmazza, minden esetre szolgál neki, és tök jókat rötyög rajta, mikor visszamondjuk neki. Szerintem ő azt hiszi, minket tanít beszélni :-) ). Pedig pont tegnap én nagyon szívesen elaludtam volna 10 körül... Felvittem magammal az ágyba, de fogalmam sincs, mikor sikerült elaltatni a szopival, mert szerintem én előbb elaludtam. Ma reggel hőemelkedése volt, 37.5, de azóta nem ment feljebb. Mondjuk még mindig taknyos, de a szeme már nem annyira váladékozik, mint az első két nap, amikor 5 percenként kellett törölgetni. Enni nem nagyon eszik, most még annyit sem, mint eddig, csak szopik, és sokat iszik, ami teljesen érthető.

Azért remélem, hogy most már meggyógyul, mert szombaton nagyon készülök Scrapbook klubba, oda viszont csak úgy tudok menni, ha magammal viszem, mivel egész napos. Esztit is készülök magammal vinni, mert annyira szeret alkotni. Édes, mert már számolja a napokat, hogy mikor megyünk. Sőt, ma reggel már azt is kitalálta, hogy készít majd egy könyvet az óvónénijének (mondtam már, hogy folyton "könyveket" gyárt?).

Íme egy fénykép a kis lázasomról, amint épp ebédhez készülődik. Látszik azért rajta, hogy kicsit elesettebb, mint máskor, legalábbis én látom.

További szép napot!

Nyári tortáim

Nálunk a legtöbb szülinapozás nyárra esik, mivel ugyebár a két nagy júliusi és augusztusi, Férjem szülinapja szeptember közepén van, anyukámé szeptember elején, a kisebbik húgom is júniusi születésű. Úgyhogy bőven volt alkalmam hogy tavasszal feltámadt tortakészítési szenvedélyemnek hódoljak. Legtöbbször egyszerre több tortát is sütöttem, mivel a gyerekek szülinapját családilag is, és ovis zsúron is együtt tartottuk, és ugyebár egy lánynak és egy fiúnak azért elég nehéz egy olyan tortát csinálni, ami mindkettőjüknek való, főleg amikor az egyik Pókember és Verda, a másik meg Barbie és sellő mániában ég... De nem gond, mert ugyan időm nem volt sok, de azért többet tudtam így kísérletezni. Íme tehát a nyári "termés":

Dani el nem készült keresztelő tortája végül ilyen lett. A krémje egy általam kotyvasztott valami. Alapja vajkrém, és azt ízesítgettem vaníliás cukorral, aromával, citromlével, meg citromhéjjal, csak úgy bagolyszemre. Tortadarával szórtam le. Kicsit talán gej lett, de azért gyorsan elfogyott!

Életem első formatortája, és nagyon büszke vagyok rá. Az ovis zsúrra készült Petinek. A belseje csokitorta volt, a külseje pedig Kiskukta fehér fondantja zselés ételfestékkel festve. A leírást, és a fondant receptjén kívül minden mást a Tortabirodalomról vettem (piskóta, főzött csokikrém, Verda torta). Nagy sikere volt!

Nos, ezzel nem voltam túlságosan megelégedve, de a torta íze isteni volt. Esztinek készült, szintén az ovis zsúrra. Marcipán figurát szeretett volna a tetejére, Gondoltam egyet, mondom, minek vegyük meg, majd azt is elkészítem én. Volt egy receptem a marcipánhoz mandulából. Elkészítettem, na már itt probléma volt, mivel nyilvánvalóan nem sikerült eléggé megőrölni a mandulát. Az íze sem volt az igazi (én utálom, de azért tudom, hogy milyen az íze, na, ez nem olyan volt...) Aztán meg sehogy sem sikerült szép figurát alkotni belőle, nehéz volt vele dolgozni, stb... Aztán az utolsó pillanatban kitaláltuk Esztivel, hogy inkább a maradék fondantból készítünk egyet. Ilyenre sikerült. A torta puncsos volt, amit pudingos krémmel töltöttem (eper ízű pudinggal készült), szintén a Tortabirodalomról vettem a receptet. A külsejét beborítottam zöld fondanttal (mivel ilyen zselés festékem sajnos nem volt, megkockáztattam a folyékony, mindenhol kapható ételszínezéket, és szerencsére bejött, bár elég pasztellre sikeredett). Eszti kívánsága volt, hogy a sellő egy szigeten üljön a tó közepén, úgyhogy piskótából tettünk peremet a tortára, és így a betakarás után volt egy mélyedés rajta. Ennek a közepébe tettünk egy szürkére festett fondant golyót (emiatt aztán jó nehéz volt szeletelni a tortát!), a víz pedig egyszerűen úgy készült, hogy készítettem zselatint a zacskón található leírás szerint, csak a víz egy részét kék ételszínezékkel helyettesítettem. Kicsit féltem, hogy nem fog megszilárdulni, ezért jó sok zselatint tettem bele (főleg, mivel a zsúr reggelén készült, tehát nem is volt túl sok ideje), aztán kihűtöttem egy kicsit, és a torta mélyedésébe öntöttem. Majd be a hűtőbe, és reménykedtem. Végülis nem lett rossz az eredmény, de azért a sziget és a víz a legtöbb tányéron ottmaradt, ugyanis a sziget tömör cukor volt, ugyebár, a víz pedig a túl sok zselatin miatt majdnem olyan állagú volt mint a gumi, és nem volt igazán nagy élvezet enni... de, mint már említettem, a torta belseje tényleg nagyon finom volt.

Ez már a családi ünneplésre készült formatorta Petinek, nagyon szeretett volna egy Pókemberes tortát. Ennyi tellett, de tetszett neki. A belseje ugyanolyan csokitorta, mint a Verdás (sajnos Peti emellett tette le a voksát, persze apja és nagyapja óriási örömére!), a külseje a Verdás tortából maradt piros fondant (nehezebb is volt vele dolgozni, mint mikor még friss volt, úgyhogy levontam magamnak tanulságként, hogy legközelebb csak frissből dolgozom, legalábbis az ilyen nagy felületekhez). A csíkok a csokikrém maradékából készültek. Ismét nagy volt a siker!

Végül az utolsó említésre méltó tortám a nyáron Eszti tortája, ami szintén a családi ünneplésre készült. A vágyva vágyott Barbie torta ízesítése ugyanaz, mint a zsúros torta, pudingos krémmel. Egy már meglévő Barbie babát használtunk fel a célra, amit a zsúron kapott. Na, ennek a tortának a díszítése rossz emlékeket hagyott bennem, ugyanis nem volt elég időm, és sajnos pont magát a díszítést kellett sietve megoldanom (a család már érkezett, amikor a tortákat díszítettem, és még nem volt kész egy csomó minden, a férjemre haragudtam, bár már nem is tudom, miért, ahogy azt sem, hogy mivel is ment el az idő előtte...). Ehhez hozzájött még az is, amit a pókemberes tortánál már írtam, hogy régi volt a fondant, nem lehetett vele jól dolgozni, tört összevissza. Felsőt is akartam a Barbie babának, de az már végképp nem akart összejönni, és a szoknyája is össze-vissza volt törve, alul meg sok helyen kilátszott a torta, szóval valamit csinálni kellett. Gyorsan kikevertem tejszínt, és habzsákból próbáltam díszítgetni, így nagyjából el tudtam takarni a kényes helyeket. Bár azért a fényképen látszik, hogy az elejét nem nagyon tudtam kijavítani, látszik a csúnya rész. A felső is hab lett végül, hirtelen ez jutott eszembe. Szóval azért ez nem lett tökéletes, még dolgozni kell rajta...

Persze ezeken kívül még készültek torták, de azok nem annyira különlegesek (csokipudingos gyümölcstorta, vagy puncstorta díszítés nélkül).

Köszi, hogy benéztél, szép napot!

Egy elfelejtett ismerős...

Hja, kérem, a rendszeres naplóírás soha nem volt az erősségem (kivéve talán azt a nagyjából másfél évet, amit az érettségi után Angliában töltöttem, akkor valahogy nagyon ment a dolog). Igen, majdnem három hónapja írtam bejegyzést utoljára. Aztán kicsit sűrű lett a nyár, itthon voltak a gyerekek, Dani teljes embert kívánt, és gázok voltak/vannak nála alvásügyileg. Nem mondom, hogy nem ülök gép előtt, de írni nem tudok. Nagyon sajnálom, mert volt az elmúlt három hónapban olyan dolog, amit jó lett volna dátumszerűen megörökíteni. De már most nem tudom pontosan, mi mikor történt. Úgyhogy nem is fogok most részletes beszámolót írni semmiről. Ugyanis ez volt az egyik akadály, ami miatt nem írtam. Szokás szerint vártam, hogy majd lesz sok időm egyszer, hogy behozzam a lemaradásomat, leírjam az addigi dolgokat. Aztán mivel erre nem volt időm, ezért azt sem kezdtem el, amit aktuálisan pedig le lehetett volna pár szóban írni egy 5 perces lélegzetvétel alatt. Mert azért ilyen volt. De mivel még nem voltak leírva az előző dolgok, összekeverni meg nem akartam a kronológiát, a rövid dolgot sem írtam le. Úgyhogy most elhatároztam, hogy ezzel nem törődök, csak mindig az aktuális dolgokat fogom leírni. Így csak ez a három hónap marad ki legfeljebb, és nem az egész életünk.

Hogy most mi újság? Megvagyunk, fáradtak vagyunk. A nyár gyorsan eltelt, igazából nem is nagyon nyaraltunk. Voltunk egy gyülekezeti családos táborban, ami nekem csak annyiból volt jó, hogy nem kellett főzni, takarítani, mosogatni. Lelkiekben sajnos nem kaptam túl sokat, mivel Danit a többi babától eltérően a legtöbbször nem lehetett elaltatni, hogy egy bébiőrrel otthagyjam a szobában, és elmenjek az egy emelettel feljebb levő előadásra. Bevinni meg nem akartam, mert úgy úgysem tudtam volna figyelni. Így legtöbbször a szobában voltam, és próbáltam altatni. Ha sikerült, akkor addigra általában vége volt az előadásnak, vagy az esti áhítatnak. Így maradtak a délutáni programok, amiken részt tudtam venni. Jól éreztem tehát magam, de lehetett volna jobb is. Viszont ezalatt az egy hét alatt sikerült megtanulnom a háti hordozást, aminek nagyon örültem. Voltam így kirándulni is, és Dani nagyon élvezte, jót aludt a hátamon, és így én is kényelmesebben kirándulhattam, mint ha elöl kellett volna vinni.

Szeptemberben mindkét nagyobb gyerek ovit váltott. Esztit már tavasszal felvették a körzeti oviba (muszáj volt nekik, hiszen elmúlt már bőven 5 éves), és egész nyáron arra készültünk, hogy majd szeptembertől járhatunk kétfelé, mivel Petit csak várólistára vették fel a fellebbezés után. Már eltervezgettük, hogy fogunk mindenhol panaszkodni, hogy ez milyen nehéz, és hogy milyen jó lenne, ha mégis ő is a körzetibe járhatna, hátha előbb átveszik. De az Isten másképp rendezte, és nem volt a sunyiságokra szükség. Augusztus 30-án, két órával az új gyerekek szüleinek rendezett összevont szülői előtt felhívott a vezető óvónő, és közölte, hogy elment egy kisfiú, és így akadna egy hely, kellene-e a Petinek. Igent mondtunk, bár utána vívódtam egy kicsit, hiszen már a gyerek is úgy volt felkészítve, hogy kettőt kell még aludni, és megy vissza a régi óvodába, kicsit féltem, mit fog szólni, ha most közlöm, hogy nem oda megy mégsem (szerette az óvónénijeit). De aztán mikor megmondtuk neki, nagyon boldog volt. És nem csalódtunk, azóta imád oviba járni. Az előzőben az utolsó hónapokban már nagyon nehéz volt reggelente elindulni, folyton viaskodás volt, hogy nem akar menni, stb. Itt ezt csak az első két nap hallottam, azóta egyszer sem, és szinte futva megy az oviba a fiam. Nagyon élvezi. Jók az óvónénik is. És ami még szerintem hozzájárul a sikerhez, hogy külön vannak Esztivel. Egymás melletti csoportba kerültek, de mégsem egybe. Így alig találkoznak nap közben. Az udvar itt úgy van, hogy minden csoportnak külön része van, és nem szabad átmenni a másik részébe (illetve kivételes esetekben megengedik a testvéreknek, hogy odamenjenek köszönni egymásnak, de ezzel kész). Mondjuk itt is az ő csoportjaik részei tulajdonképpen egyben vannak, tehát látják egymást, de az óvónénik is azt mondják, és én is úgy látom, amikor megyek értük, hogy nem foglalkoznak azzal, hol a másik. Mindkettőjüknek saját barátaik vannak. Eszti ugyan sokat emlegeti az előző ovit, hasonlítgatja, hogy itt mi más, meg hiányzik neki, de azért azt hiszem, alapvetően neki is tetszik. És olyan barátnői vannak, akik egyidősek vele, és talán, ha minden jól megy, egy-kettő olyan is lesz, akivel egy iskolába fognak járni. Jó lenne.

Dani viszonylag szépen fejlődik. Az utolsó bejegyzésemben elújságoltam, hogy elkezdett kúszni. Egy ideig, úgy 3 hétig csak ez volt, aztán elkezdett négykézlábra állni, kutyázni, és pár nappal a 7 hónapos fordulója előtt elkezdett mászni. Egy-két hétig váltogatta a két haladási formát, főleg kúszott, és ritkán mászott pár mozdulat erejéig, de aztán bekattant neki valami, és pár nap leforgása alatt teljesen elhagyta a kúszást. Most már csak mászva közlekedik.

Aztán egyszer csak feltérdelt a kiságyban, majd pár nap múlva felállt a szélébe kapaszkodva. Úgyhogy leeresztettük egy szinttel a fekvőfelületet. Mostanra már mindenhol kapaszkodva feláll. De sajnos jó ideig nem tudott visszaereszkedni, így rengeteget esett hanyatt, ahogy ellökte magát, ha nem figyeltünk. Most már kevesebbet esik, az utóbbi pár napban lassanként kezd rájönni, hogy kell térdre ereszkedve visszakerülni négykézláb helyzetbe, de ha fáradt, akkor még mindig nemes egyszerűséggel hanyatt esik, illetve még azért elég labilis, könnyen elveszíti a lába alól a talajt. Főleg, mivel hajlamos a kanapé mellett állva játszani valamivel, és van, hogy annyira belefeledkezik a dologba, hogy véletlenül mindkét kezével elengedi a kanapét, és akkor bizony esik (fél kézzel kapaszkodva azért már megáll fél percre is, ha nem fáradt). Viszont lassanként elkezd a kanapé szélébe kapaszkodva haladni. Más helyen még nem próbált haladni, csak feláll, de a kanapé mellet már egész jól megy.

Ülni viszont sehogy sem akaródzik az úrfinak. Inkább hason játszik, vagy négykézláb egy kézzel. Odáig eljutott már, hogy az egyik lábát előre rakja ha leáll, de a másik mindig hátul marad. Ugyan be lehet már ültetni az etetőszékbe, de onnan is ki kell szedni legkésőbb 10 perc múlva, mert nyűgös lesz, elfárad a dereka, gondolom.

Apropó, etetőszék. Itt a másik bibi, ugyanis Dani nem hajlandó az anyatejen kívül semmit enni. Egy hónapig egész jól ment minden, de aztán egyszercsak minden elutasított, amit főztem neki. Kicsit el is vesztettem a lelkesedésemet, úgyhogy nem annyira intenzíven próbálkoztam. Néha sikerült pár kanálnyi főzit beerőszakolni, de nem sokat. Azért kóstoltattam néha vele újat, úgyhogy mostanra már ehet almát, őszibarackot, banánt (ez utóbbit egyébként nem nagyon szereti), krumplit, sárgarépát, fehérrépát, cukkinit, zöldborsót, rizst, sütőtököt. Végső elkeseredésemben már feladtam a fűszerezéssel kapcsolatos elveimet, és a magunknak főzött, Maggi kockás zöldséglevesünkből szedtem ki neki répát és fehérrépát, jól összetörtem villával. Abból evett jóízűen, bár ez nála 5-6 kiskanálnyit jelentett. Aztán pár nap után ez sem működött. Feladtam. Gondolkodtam az üveges bébiételen, de sajnos nem találtam olyat, amiben csak a fenti összetevők vannak, semmi más, és se só, se cukor nincs benne. Pedig mindig kerestem, akárhol jártam. Aztán egy hete véletlenül találtam az Univer zöldborsófőzelékét, amiben nem volt semmi más, csak olyan, amit már ehet. Megvettem, és legnagyobb meglepetésemre ette! Vettem egy másikat is ugyanott, amiben csak a karfiol volt a plusz, amit úgyis most akartam bevezetni. Felbuzdulva az előző sikeren, ezt is megkóstoltattam vele, és ezt is megette. Így egy hete újra fellelkesültem, és minden nap próbálkozunk ebédre és vacsorára. Nagyjából napi fél üveg fogy el így, de azért még nem mindig eszik ennyit. De legalább már ez is jobb, mint az a tudat, hogy a gyerek kilenc hónaposan is kizárólag szopik. Ugyanis eléggé félek, hogy vashiányos, vagy egyéb tápanyaghiányos lesz. A súlyával mondjuk még nincs baj, 8 hónaposan 40 gramm híján 8 kiló volt, és nem is néz ki rosszul.
Még annyit Daniról, hogy mostanra 8 foga van, bár szerintem jön a kilencedik is, mert nagyon szenved Kisprücsök, de még nem igazán látom, hogy hol jön. Alvásgondjaink is vannak, az uraság nagyon nem szeret aludni, így igazából nem nagyon tudok mellette semmi olyat csinálni, amihez az kell, hogy ne legyen körülöttem gyerek. Szopira elalszik, a kezemben akár másfél-két órát is aludna, de amint megpróbálom letenni, főleg, ha a saját ágyába próbálkozok, akkor rögtön felébred, és már sír is. Ugyebár sírni este nem hagyhatom, mert felébreszti a nagyokat, már szobába nem tudom rakni, mert nincs hely. De délután ugyanez van, és délelőttönként is. Csak akkor alszik, ha babakocsiban megyünk valahova, vagy autózunk, vagy szoptatom, és kézben van. Mindhárom olyan helyzet, amikor nem tudok semmit csinálni a ház körül. Este elég későn alszik el, 10 körül, tehát igazából nincs olyan idő, amikor kicsit egyedül lennék, és másra koncentrálhatnék. Nagyon nehéz így, de él bennem a remény, hogy egyszer majd csak sikerül valamiféle napirendet kialakítani, és akkor az alvása is kialakul. Bár, ha Esztit veszem alapul, aki szintén nem szeretett aludni, akkor elég sokat kell még várnom. Igazándiból Eszti is csak 3 éves korára volt képes este egyedül elaludni, és akkor már egy éve nem aludt semmit nap közben... Szerencsére azért ennyire még nem vészes a helyzet Daninál, még készül róla alvós kép időről időre (persze ez is a mi ágyunkban ám!).

No, mára befejezem, így is elég hosszú lett ez a bejegyzés. Igyekszem most már majd sűrűbben írni, de azért nem ígérek inkább semmit.

Dani kúszik!

Igen, tegnap Dani megindult. Nem tett meg még nagy távolságokat, de ha egy játékhoz csak két karnyújtás hiányzott, akkor először megpróbálta a szokásos módszerével nyújtózkodva, magát földbe fúrva elérni azt, és aztán, amikor ez nem sikerült, egy-két kúszómozdulattal közelített hozzá. Ennek örömére rögtön meg is találta a videokazetták alsó polcát, és boldog mosollyal az arcán elkezdte kipakolni... :-)
Képem sajnos nincs róla, mert a fényképezőgépemet a gyülekezetben hagytam, de ha újra megkapom, akkor teszek fel róla.

A jövő...

Ma délelőtt elmentünk Danival sétálni. Na jó, inkább vásárolni a DM-be, de nem siettem, sétáltunk. Toltam Danit a babakocsiban, aki szinte az egész úton békésen aludt. És szép volt az idő. és nem nyomasztott semmi. És gondolkodtam. Azon, hogy mit is akarok csinálni az életben. És rájöttem, hogy pont ezt. Otthon akarok lenni, a gyerekeimmel, amíg lehet.
Nem akarok eljárni otthonról dolgozni, hogy aztán idegesen hazaessek, és még többet dolgozzak. Mert akár hiszik az emberek, akár nem, a tanár élete általában ilyen. Talán kivéve azokat, akik már tényleg évtizedek óta nyúzzák a pályát, és rutinosak, és tényleg nem kell készülni az óráikra, vagy azokat, akik nem túl elhivatottak, és nem érdekli őket a dolog. Bár dolgozatot javítani azért ennek a két csoportnak is kell...
Szóval bemegyünk az iskolába, ott eltöltjük reggel 8-tól délután 3-4-ig az időt, mert nekünk ugyebár nem fél 2-ig tart az iskola, hanem esetleg szakkört kell tartani, korrepetálni, stb. Aztán hazaesünk fáradtan, hiszen én legalábbis nem vagyok képes ülve tanítani, járkálok, odamegyek a gyerekekhez, személyesen nézzük meg a problémáikat. Fizikailag és szellemileg is lefáradok. És akkor otthon készülni kell. Jönnek a következő órák, másnap, vagy a következő héten. Újabb feladatokat kell kitalálni, lehetőleg gyerekre szabottan, esetleg ugyanarra a tananyagra többfélét, mert differenciált oktatás folyik, kérem, mindenkit a saját szintjén kell tanítani ugyanazon az órán. Gondolkodni, hogy az adott anyagra hogyan motiválhatnám a diákokat, még azt is, akit abszolút nem érdekel nemhogy a tananyag, de még a tantárgy sem (igen, vannak, akiket még az informatika sem érdekel, mint tantárgy!). És nem tudom, ki hogy van vele, de én hétvégén is szoktam járatni ezen az agyam. Soha nem kapcsolok ki.
De közben ott vannak a saját gyerekeim, a háztartás, amit ugyanúgy meg kell oldani. Nem lehetetlen. Csináltam már. De nagyon stresszes, és annyit azért nem fizetnek érte, hogy azt mondjam, megéri. Ha már éhbért kapok, akkor már inkább azt választom, hogy ezért a saját gyerekeimmel foglalkozzak. Hát nem sokkal kellemesebb? Ugyanazt az időt és energiát, amit az órákra való készüléssel töltök, arra fordítani, hogy a gyerekeimmel töltött időre készüljek. Nagyon is el tudom képzelni... Végülis, ha jobban belegondolok, mit válaszoltam én arra a kérdésre, hogy mi szeretnék lenni, ha felnőtt leszek? Általában azt, hogy anyuka. Igen, elsősorban anyuka szerettem volna lenni, és csak azután tanár. Végülis miért ne? Azon szerencsések közé tartozom, akik megtehetik, hogy választanak, mert a férjük el tudja tartani a családot egyedül is. Még.
Bárcsak meg tudnám hozni ezt a döntést. Akkor nem kéne arra fordítani most az energiáimat, hogy agyalok azon, hogyan tarthatnám magam szinten informatikából (mire 2 és fél év múlva vissza kéne mennem tanítani, már egészen más szoftvereket kell tanítani, mint most, ez egy gyorsan változó terület), hanem teljes erőmmel az itthonlétre koncentrálhatnék. Annyi mindent szeretnék ehhez megtanulni, általában mind a hatékony időbeosztással és tervezéssel kapcsolatos. Menütervezés, bevásárlások hatékonyabbá tétele, gyerekek számára tevékenységek programok tervezése, hogy ha van néhány óra, amit itthon töltenek, azt ki tudjam használni arra, hogy együtt legyünk, ne pedig hirtelen ideges legyek, hogy mit csináljak velük, mert nekem ezt meg azt kell elrendeznem. A háztartást is meg kell tanulnom jobban vezetni. Gyakrabban kellene takarítanom, meg kéne tanulnom szinten tartani a tisztaságot, nem havonta egyszer pániktakarítást végezni.
Egyelőre persze ezeket nehezebb lenne kivitelezni, hiszen Dani még egyfolytában velem van, és nem túl kiszámítható, mikor kell egész délelőtt vele lennem, és mikor alussza végig a napot. De ha már nagyobb lesz, és mondjuk egy-egy délelőttre rá lehetne bízni valakire, akkor már lenne időm ilyesmivel foglalkozni. Igen, ma délután abszolút el tudtam magam képzelni főállású anyaként. Persze döntést még nem hoztunk, de már sokszor beszéltünk róla a férjemmel. Ő nem is akarja, hogy pedagógusként menjek vissza dolgozni. Szerinte keveset fizetnek, nem éri meg. Szóval kivételesen valamiben nagyon egy gondolaton vagyunk... Vajon tényleg bírnám? Vagy egy-két év után megint bekattannék, és visítva szaladnék vissza a munka világába, mert elegem van a gyerekeimből? De jó lenne előre tudni...

Köszi, hogy megoszthattam veled!

Keresztelő

Bocsánat, hogy megint sokat kihagytam, de elég sűrű volt a múlt hetünk. Hétfőtől szerdáig bútort szereltünk össze. illetve inkább a férjem szerelte, én drukkoltam, a gyerekek hol asszisztáltak, "segítettek", hol inkább akadályoztak. De végül nagyon szép lett, igaz, nem volt olyan könnyű, ahogy a svédek megjósolták, de ügyes apjuk megoldotta. Így végre sokkal otthonosabb a nappalink!

Aztán a bútorszerelés kipihenése céljából elszaladtunk két napra Zebegénybe, apósom telkére. A gyerekek jól érezték magukat, István is, én viszont inkább úgy mondanám, hogy túlestem rajta. Végig azon járt az agyam, hogy csak egy napom lesz minden készülődésre a vasárnapi keresztelőre.

Igen, végre eljött az idő, hogy megkereszteljük Danit. Azért csak most, mert keresztanya jelölt 5 hónapra elhúzott Brüsszelbe, és csak május végén jött haza. Azóta meg most tudtuk csak összehozni a családot.

Tehát vasárnap megkereszteltük Danikát. Így már hivatalosan (mármint egyházilag szólva) Dánielnek hívják, és református vallású. A kisebbik húgom és a férje lettek a keresztszülei, de erről a tervről azt hiszem, már írtam korábban. Először egy kicsit nyűgös volt Dani a templomban, mivel eddig ugyebár csak a könyvtárból hallgattuk az istentiszteleteket kihangosítóval. Most még istentisztelet előtt 10 perccel beültem vele a templomba, hogy szokja az orgona hangját, meg a méretet. Mint kiderült, jól tettem, mert nagyon nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy ne, egyfolytában görbült a szája, sírdogált. De aztán mire mindenki megérkezett a családból, és elkezdődött a szertartás, megnyugodott. Addigra azon a sokkon is túl volt, hogy kiadom a kezemből, úgyhogy reménykedtem, hogy legalább a vizezésig rendben leszünk. Attól egy kicsit tartottam, de azért bizakodtam. Végül nem lett semmi gond. Amíg a lelkészünk beszélt (nagyon szép szöveg volt, igazán személyes, érződött, hogy tényleg ismerjük egymást, gyülekezeti tagok vagyunk, és tényleg ez az egész egy bizonyságtétel amellett, hogy elhisszük, hogy Jézus a mi megváltónk, és így is akarjuk élni az életünket, úgyhogy köszönjük, Gábor!), addig is nagyon figyelt az én kezemben, aztán a keresztelésnél Heni kezében olyan nyugodt volt, hogy nem hittem a szememnek! Pedig hogy izgultunk, hogy nehogy ki akarjon ugrani a kezéből a víz hatására! És nem is sírt, sőt, utána az áldás alatt olyan merően nézett a lelkészre, hogy szinte szuggerálta! :-)

Istentisztelet után otthon folytatódott az ünnep. Átjött hozzánk az egész család, és hidegtálat ebédeltünk. Igen, életem első hidegtálját készítettem, nem is lett rossz. Sajnos kép már csak a "romokról" készült, mert annyira pörögtem, hogy elfelejtettem lefényképezni. Készült francia saláta, kaszinó tojás, sonkatekercs, kolbásszal töltött karaj, sajtos-fahéjas csirkemell, és görög saláta (ami csak félig volt görög, mert feta helyett mozzarella került bele, logisztikai tévedések miatt...). Természetesen volt édesség is. Ugyanis most ünnepeltük a kishúgom szülinapját is, hiszen pont aznap volt, apukám névnapját, ami másnap volt esedékes, és Peti névnapját is, ami ugyebár ma van. Mindenkinek készült egy torta. Apunak joghurt torta, Petinek egy diós csokitorta, Heninek pedig egy vaníliás túrótorta. Szerettem volna Daninak egy tortát készíteni a keresztelőjére, de arra már nem volt időm előző nap, csak a piskóta készült el. Úgyhogy most ott csücsül két piskótalap a hűtőben, majd megcsinálom talán hétvégére. A keresztanyának köszönhetően volt még kókuszgolyó is, a másik húgom pedig készített egy tejfölös-joghurtos-gyümölcsös isteni desszertet. Volt még linzer, amit a sógoromék hoztak, és persze sós rágcsálnivalók is. Szóval zajlott a dínom-dánom, rengeteg kaja volt. Szerencsére mostanra szinte minden elfogyott, ma ettük meg a torták utolsó szeleteit.

Az volt a jó az egészben, hogy reggel elég ideges voltam, mivel nem készültem el mindennel indulás előtt (ugyebár, ahogy írtam, Dani tortája nem készült el, húgom tortájának töltelékét még aznap reggel készítettem el, de bevonni már nem tudtam, görög saláta nem volt kész, nem volt megterítve, stb.). De aztán a keresztelői ige (Zsoltárok 33:1,12) kapcsán a lelkész arról beszélt, hogy az meg kell próbálnunk vigadozni mindenkor. És valahogy úgy éreztem, ez nekem szól. Hiszen ki fogja azt tudni, hogy ezek a dolgot nem készültek el? Mi értelme van ezen idegeskedni? Danika nem fogja tudni, viszont azt lehet, hogy érezni fogja, ha az anyukája idegbeteg ezen a szép napon. Így már sokkal nyugodtabban néztem a vendégség elébe, és ezért nem érdekelt mér, hogy akkor fogom bevonni a húgom tortáját, amikor már ott vannak a vendégek, vagy hogy két piskótalap ott marad majd üresen. Így is mindenki jól érezte magát, bezsebelhettem a dicséreteket a hidegtálért, és az elkészült tortákért, és nem is nagyon hiányzott a keresztelői torta. Ez van.

Éljenek a boldog, nem idegeskedő anyukák!

Köszi, hogy erre jártál!

Szürke egér

Világéletemben szerettem volna különleges lenni. Valamiben kitűnni a körülöttem élők közül. Szerettem volna találni magamban valamit, ami csak nekem van, amiben én vagyok a legjobb, amitől nélkülözhetetlen leszek. Nem tudom, miért, de gyűlölöm a gondolatot, hogy pótolható vagyok. Hogy ha nem lennék, akkor sem hiányoznék úgy igazán. Fogalmam sincs, hogy ez az érzés honnan ered, de nagyon szenvedek miatta. Ugyanis igazából mindig is az ellentétét tapasztaltam, soha nem találtam egy ilyen dolgot sem az életemben. Egy szürke kis egér vagyok, egy ember a sok közül. Bármilyen képességemet is vegyem elő, biztosan találok olyan embert a környezetemben, aki azt jobban csinálja nálam, akihez inkább fordulnak az emberek, ha az adott területen tanácsra van szükségük. Valójában nincs különleges tehetségem semmihez. Szörnyű érzés. Persze, már megtanultam élni ezzel az érzéssel, mégis néha feltörik bennem a vágy, és akkor nagyon depis tudok lenni. Most is így érzem magam. Ráadásul a kedvenc hobbim fóruma váltotta ki bennem. Ilyenkor persze senki nem hibás, csak én. Hiszen mások gyönyörű munkáit nézegetve én generálom magamnak az olyan gondolatokat, hogy "Ilyet én soha nem fogok tudni!", vagy "Miért nem vagyok én is olyan ügyes, kreatív, mint ők?". Ahelyett, hogy megcsodálnám a szebbnél szebb scrapbook készleteket, és aztán továbblépnék. Hiszen, miért is kéne nekem is olyan dolgokat gyártani. Nem elég nekem, hogy albumoldalakat készítek? És egyébként is, majd tanulgatom a program használatát, és én is tudok valamit készíteni, ami szép. Nem feltétlenül olyan mestermű, mint a többieké, de szép. Miért kell nekem a tökéletességre törekedni? Nem tudom. Csak. Mert keresek. Keresem azt, amiben a legjobb lehetnék. És bárhol keresem, mindig csak olyan dolgokat találok, ahol nemhogy a legjobb, de még jó sem tudok lenni. Vajon létezik egyáltalán valami, ami miatt szükség van rám a világban? van valami, amit csak én tudok elvégezni? Vajon mi a dolgom a világban? Mi az, amiről majd emlékezni fognak rám? Vagy simán csak eltűnik az emlékem a süllyesztőben, ha már nem leszek? Vajon milyen maradandó dolgot tudnék magam után hagyni?

Igen, az önértékelésem a nullán van, vagyis inkább a mínuszban. Mindig is ilyen voltam. De mostanában nagyon előjött. Talán főleg azóta, hogy gyerekeim vannak. Igaz, nem vagyok benne biztos, hogy van összefüggés. De lehet ki tudja...

Most abszolút nem találok rá megoldást, de valamiért muszáj volt kiírnom magamból.

Örülök, hogy benéztél!

Dani 6 hónapos

Napirend: Még mindig átalussza az éjszakákat, reggel 6 és 7 között szopik, ebbe belealszik, és és így még kb. 1-másfél órát ráhúz. Délelőtt 10-11 körül általában újra alszik, majd 2-fél 3 körül megint. Ha nagyon menős délutánunk van, néha még alszik délután 6 körül is fél-egy órát, aztán este a szopiba alszik bele 10 körül.

Mozgás: Mostanra hátról hasra és hasról hátra tud fordulni, igaz elég lusti, ha nem muszj, akkor inkább nem teszi az utóbbit, hanem sír, hogy én fordítsam meg. Érdekes az is, hogy ha hátra teszem le, akkor pillanatok alatt hason van (pedig régebben utált hason lenni), de ha véletlenül átfordulna hátra valamilyen okból, akkor már nem fordul újra meg, hanem sír, hogy fordítsam vissza. Szóval lustik vagyunk... Popsiját szokta felemelgetni úgy, hogy az arcát közben a földbe fúrja, de se nem áll négykézlábra, se nem kúszik még. Igaz, el tudja magát tornászni a játékért, ha nincs nagyon messz, de inkább még csak maga körül tud fordulni.
Kedvence a lábrágás, amivel kb. egy hónapja foglalatoskodik. Hordozóban, vagy pelenkázón, egyre megy. Megkaparintja a bokáját, és a lábujja már a szájában!
Erősödik a karja, háta is. Gyönyörűen kitámasztja már magát, és "repülőzni" is nagyon szeret (ez az, amikor hason fekve széttárja a karját, lábát, és felemeli a levegőbe).
Ülni még nem nagyon tud, próbáltam, hogy mennyire megy neki támaszkodva, de még nagyon billeg, úgyhogy ezt a kérdést elnapoltuk néhány héttel.
A játékok után már egy kézzel nyúl legtöbbször (jobb kézzel leginkább), nagyon lassan, megfontoltan, és ezért el is találja, amit akar. Az elengedés még nem megy tökéletesen, de azért jók vagyunk a játékok eldobálásában. Át tudja venni egyik kezéből a másikba a játékot, de nem nagyon szokta. Amit megfog, az általában rögtön a szájában landol.

Beszéd: Egy-két hete belépett az életünkbe az "ó" és az "ő" hang. Irtó édes, ahogy csücsörít egyet a szájával, és nagy komolyan közli, hogy: "hőőőőőőőőőőőő", vagy "hóóóóóóóóóó". Főleg, hogy most egy hete még a hangja is rekedt, mert összeszedtünk egy kis vírust, és köhög. Meg tudnám zabálni, hogy milyen cuki (na persze, a szörnyű anya, ahelyett, hogy aggódna a betegség miatt, még cukinak is találja a rekedt babája hangját... :-D)!

Étkezés: Sikerült idáig kizárólag szoptatni, aminek nagyon örülök. A 6 hónapos fordulót viszont almalével ünnepeltük, hiszen eljött az ideje a hozzátáplálásnak. Ha érdekel, hogyan is kezdem én ezt a dolgot, nézd meg az erről készült videónkat. (Tervezem, hogy ebből egy sorozatot csinálok, úgyhogy figyeljetek!)

Persze azért ez még csak kóstolgatás, így továbbra is az anyatejre támaszkodunk, amiből szerencsére még mindig van bőven. Mostanában szinte mindig csak egy mellből szopik, ritkán előfordul, hogy késő-délután, estefelé már kettőből.
Normál napokon 5-6 alkalommal szopik. Reggel 6 körül, aztán 9-10 körül, délután 1-2 között, aztán fél 5-5 körül, majd 7-8 körül megint éhes, és aztán az utolsó, altató szopi úgy 9-10 körül esedékes. Persze vannak napjaink, amikor ennél sokkal többet szopik, sőt, vannak olyanok is, amikor sokat alszik, és átalszik egy szopit, ilyenkor kevesebb alkalommal szopik.
3 hete elkezdtek kijönni ténylegesen is a fogai, mostanra van már 2 és fél. A két alsó metsző jött ki először. Az egyik kicsi ferdén, elég fura volt, meg is szenvedtünk vele. Ugyanis a harmadik közvetlenül mellette, illetve félig mögötte jön, kicsit rá van nőve. Még csak a fele van kint, azt hiszem, de elég furán állnak. Elgondolkodtam azon, hogy megmutatom egy gyerekfogorvosnak, de egy ismerős gyermekorvos azt mondta, hogy majd kiigazodnak. Szóval még várok egy icsit, és majd meglátjuk.

Gyarapodás: Az 5 hónapos súlyhoz képest most egész keveset hízott, csak 260 grammot, most 6880-ra mérték 2 nappal a hóforduló előtt. Utoljár 3 hónaposan mérték a hosszát, akkor 57 centi volt, most pedig 69 centit mért a védőnő!!! Nem csoda, hogy a most vásárolt 67-es bodyk csodák csodájára nem lettek nagyok!

Viselkedés: Napközben Dani továbbra is nagyon barátságos, mosolygós baba, de azért az idegenekkel már nem mindig közvetlen. Kiválasztja, hogy ki neki a szimpatikus, és az, aki ebbe a kategóriába esik, nyugodtan kézbe veheti, gügyöghet hozzá, ezerrel kapja a mosolyokat. Ha viszont valaki nem szimpatikus neki, akkor aztán rá se nézhet! Úgy ordít, hogy alig lehet lenyugtatni. Szerencsére ilyenből kevesebb van, de azért akad. A közvetlen családban viszont mindenkivel barátságos, legújabban az apjával is nagy haverságban van. Ha ő megjelenik a látótérben, le sem veszi róla a szemét, előveszi a "de cuki vagyok, ugye te is úgy gondolod?" mosolyát, és vigyorog ezerrel! A tesói meg aztán abszolút mosolyforrások. Ha őket meglátja közeledni, rögtön felragyog, és alig várja, hogy gyúrják egy kicsit. Viszont ha éhes, vagy fáradt, akkor egyelőre még én vagyok az, akinél legtöbbször megnyugszik, de anyukámnak is sikerül ez sokszor, de neki valamiféle csodás képességei vannak a babák, kisgyerekek megnyugtatása, elaltatása terén. Nemhiába lett óvónő, gondolom...
Nagyon szeret a rágókáival játszani, kedvenc játék most az elefántos rágóka, amit tőlünk kapott húsvétra.
Kezd nehéz lenni a pelenkázás, ugyanis folyton forog, mert a fölötte, mögötte levő dolgokat akarja nézni. Alig bírom fogni, általában akkor ugrik ki a pelenkából, mikor már popsikrémes az alfele, és éppen hajtanám fel a pelust. Kedves tőle, mi?

Az én állapotom: Hmmmm, inkább ne beszéljünk róla. Jól vagyok, de fáradtan. Az elmúlt két hónapban klassz pocakot szedtem fel, mivel ugyebár a lábam miatt nem tornáztam, és sajnos a nassolás nagyon megy... Most próbálok kevesebbet enni, de nem megy túl jól.

Egyéb: Dani nagyon szeret levegőn lenni. Megfigyeltük, hogy ha kitesszük babakocsiban a teraszra, teljesen jól elvan, jókat alszik, nyugodtabban játszik. Amilyen fázós volt télen, annyira melege van most folyton. A nyári melegben legszívesebben egy szál bodyba van, de legjobban meztelenkedni szeret.
A BCG oltás már csak egy kis seb, de még mindig látszik.

Nos, már mennem kell, köszi, hogy itt voltál!

"Hogy vagytok?"

Elég gyakran hallom mostanában ezt a kérdést, és rájöttem, hogy nem is olyan könnyű megválaszolni, ha rövid akarok lenni, és még igazat is akarok mondani. Ugyanis ha a sablonos "jól" választ mondom, nem igazán vagyok őszinte. Nem, nem vagyok igazán jól. Fáradt vagyok, túl sokszor vagyok ideges a gyerekekkel. A lakás szalad, lassanként nem tudok a gyerekekre tiszta ruhát adni, viszont a szennyes kifolyik a tárolóból. Jó lenne heti egyszer legalább porszívózni, takarításról már nem is beszélve. A gyerekek egészségileg jól vannak, de a nagyobbak egyre többet veszekszenek, Dani pedig nagyon "kézbebaba" lett. Ha nem veszem föl nagyon sokat sír. Nem akarom elkényeztetni, de általában akkor kezd bele leginkább, amikor egyébként is ideges vagyok, vagy necces a helyzet, és csak úgy tudom elviselni a dolgokat, ha mégis felveszem, és legalább csend van. Igen, jönnek a fogai, de ettől az információtól persze nem lesz könnyebb, csak legfeljebb tudom, hogy nem hisztiből csinálja, hanem van mire ráfogni a hangulatát. Tehát fáradt vagyok. A lábam még mindig nem jött rendbe teljesen, sokszor fáj, néha esténként alig bírok rálépni. Ezért már vagy két hónapja nem voltam baba-mama tornán. Hiányzik lelkileg is, és sajnos ezalatt az idő alatt sikerült is felszedni egy klassz kis pocakot. Van olyan nadrágom, amit büszkén vettem fel szülés után közvetlenül, hogy lám, nem is kell majd külön fogyóznom, és ezek most nem jönnek fel rám. Igen, sokat nassolok, nem bírom megállni. Persze nagyon idegesít a dolog, de gyenge az akaraterőm. Szóval közben ideges is vagyok.
Ha viszont azt mondom, hogy "rosszul", vagy "nem jól", akkor sem mondok igazat. Hiszen egészségileg jól vagyunk (azért javul a lábam, egyre ritkábbak a "rossz" napok). Úgy tűnik, új barátokat találtam a helyi anyukákban, és nagyon jól érzem magam velük. Imádom a gyerekeimet minden veszekedésükkel együtt, mert közben meg néha olyan édesen tudnak együtt játszani, és alapvetően nagyon szeretik egymást, és Danit is. Esztit felvették végre a körzeti oviba, amit már nagyon régen vártunk. Nagy vívódások árán végül úgy döntöttünk, hogy szeptemberben át is visszük. Petit ugyan nem vették fel (helyhiány miatt), úgyhogy kétfelé fognak járni, de legalább külön lesznek. Az óvó néni szerint is sokkal jobb lesz mindkettőjüknek. Peti talán lenyugszik (legalább az oviban), és Eszti is kicsit lehet önmaga. Szegénykém amikor csütörtökön elmondtam neki, hogy másik oviba fog járni, azt mondta, hogy nagyon örül, mert Peti folyton csak mellé akar ülni, és így majd lehet kicsit egyedül... Pedig már régóta nem mondogatta, hogy ennyire zavarja, hogy ott a Peti, azt hittem túl vagyunk ezen. De látszik, hogy azért benne volt, csak szegénykém már nem is panaszkodott. De lényeg, hogy örül az oviváltásnak. Kicsit féltem, hogy majd megpróbál ellenkezni, hosszú beszélgetésre készültem sok magyarázkodással, de végül egy 5 perces dumcsi volt, a kiscsaj tudomásul vette, néhányszor közölte, hogy még gondolkozik, hogy szeretné-e, aztán 10 perc múlva kijelentette, hogy nagyon örül, elkezdte mondani, hogy miért, és vége is volt. Alkalmazkodó lányom van, mi? Ami még nagyon jó, hogy azt hiszem, most már jó úton haladunk az összeszokás felé. Egyre többször van olyan pillanatom, amit én úgy hívok hogy "tökéletes pillanat". A pszichológus valószínűleg úgy hívná, hogy "flow élmény". A lényeg, hogy egyre többször van olyan, hogy úgy érzem, hogy akkor és ott pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, azt csinálom, amit éppen tennem kell. A múltkor például hazahoztam a gyerekeket, szép idő volt, kinyitottam nekik a homokozót, Danit betettem a babakocsiba, kivételesen nyugodt volt, és nem érdekelt semmi, kiültem a teraszra, és egy tejeskávéval a kezemben csak néztem a gyerekeket, ahogy együtt játszanak minden veszekedés nélkül. Nem érdekelt, hogy mekkora rendetlenség van a lakásban, mennyit kéne mosnom, vasalnom, vacsorát kéne csinálni, stb. Csak élveztem a pillanatot. 

Néha neki merek mostanában állni kézimunkázni, varrogatni, akkor is előfordul ez az érzés. A múltkor a csajokkal gyereknapi vásárra készítgettünk játékokat. Összejöttünk az egyikük házánál, varrogattunk, készülődtünk, és közben dumáltunk, pletykálkodtunk, tanácsokat adtunk egymásnak hordozással, szoptatással, gyerekneveléssel, főzéssel kapcsolatban. Tisztára, mint régen faluhelyen a fonóban. Akkor délelőtt is ez a tökéletes pillanat érzés fogott el. Egész nap tudtam volna csinálni. Nagyon jó érzés, remélem, egyre több lesz ilyen a jövőben. Szóval ha meg ezt veszem, akkor nagyon jól vagyok. Csak fáradtan.
Hogy vagyunk tehát? Már nem mondom, hogy "jól", azt sem, hogy "rosszul". Csak annyit válaszolok röviden, hogy "fáradtan".

Amikor ilyen "tökéletes pillanat" érzés fog el, mindig eszembe jut ez a szám, amit akkor hallottam, amikor Angliában éltem au-pairként. A második családomnál szinte mindig így éreztem magam, talán ezért is olyan kellemes számomra a szövege, és a zenéje. Ahogy az ember hallgatja, szinte generálja a megfelelő hangulatot. igazán ki tud kapcsolni. Ezért szeretném veletek megosztani:

Köszi, hogy itt voltál.

Helyzetjelentés

Jó régen írtam, elnézést kérek. kicsit összecsaptak a fejem felett a dolgok, valahogy semmi olyanhoz nem jutok el, amit igazán csinálni szeretnék. De nézzük, mi is történik velünk mostanában:
Lezajlott az anyák napja oviban és itthon is. Az ovis szokás szerint elég illúzióromboló volt. Ugyanis nem szabad ünnepélyt tartani, mert ott szegény gyerekeknek szerepelniük KELL a szülők előtt, és van olyan gyerek, akinek ez lelki megrázkódtatást okozhat. Ezért a mi ovinkban úgy megy, hogy vagy reggel, amikor visszük, vagy délután, amikor értük megyünk, leültetnek a babaszobában, és a gyerek/gyerekek eléd állnak, elmondják az egy-két verset, átadják az ajándékot, és már mehetsz is. Semmi ünneplő - "ha akar anyuka, adhat rájuk", nagy körítés, és még fényképezni, vagy videózni sem tudunk, hiszen csak én vagyok ott, én meg a gyerekekre akarok figyelni. Én délután mentem értük anyuval, hogy a nagymamát is köszönthessék, kint voltak az udvaron, onnan rángatta be őket az óvónéni, és úgy, homokos ruhában köszöntöttek föl. Persze, tetszett, hiszen még Peti is gyönyörűen mondta a verset, nagyon édesek voltak, de azért szerintem meg kellene tanulniuk, hogy ezeknek a dolgoknak meg kell adni az illendő külsőt is. Nem tudom, miért nem lehet azt, hogy legyen nagy ünnepély, és csak azoknak kelljen kiállni verset mondani, akiknek ez nem gond. Akinek igen, az ne mondjon verset. Na mindegy, ezt már tavaly is hülyeségnek tartottam.

Szerencsére az otthoni anyák napja mindenért kárpótol. Idén úgy csináltuk, hogy én meghívtam mindenkit magunkhoz ebédre. Sajnos a kishúgom nem volt ott, hiszen ő most külföldön dolgozik. Itt inkább az volt a lényeg, hogy anyut köszöntsük fel mi, a lányai, és az unokái. No, itt aztán volt sok pityergés, megható pillanat. Volt anyunak vásárolt ajándék, virág, gyerekek által készített ajándék, és készítettem neki egy puncstortát, ami szerintem nagyon szépre sikerült, ahhoz képest, hogy életem első puncstortája, első vakrém rózsáim, stb. Szóval ez nagyon szép ünnep volt.

Aztán következő csütörtökön felkerekedtünk ötösben, kimentünk a reptérre, és elindultunk, hogy meglátogassuk a kishúgomat Brüsszelben. Jó kis hosszú hétvége volt, bár volt némi izgalom benne, ugyanis keddre Peti belázasodott, és egyáltalán nem volt biztos még szerda este, hogy el tudunk-e utazni. De aztán csütörtökre jól lett, és bevállaltuk az utat. Dani jól bírta az első repülőútját, de azért a hétvége alatt eléggé kifáradt a sok városnézésben, császkálásban (pedig végig kendőben volt). Felborult a napirendje, talán mostanra kezd visszaállni. Majd Brüsszelről még lehet, hogy lesz egy külön bejegyzésem. Nagy vonalakban annyit mondhatok, hogy szép-szép, de nincs benne semmi különleges, tulajdonképpen felejtős utazás. Nem feltétlenül vágyom oda vissza. Jó volt annyiban, hogy a gyerekek nagyon örültek, hogy láthatják a húgomat (na jó, én is :-D), meg jókat játszótereztünk, viszont számomra nagy csalódás volt annyiban, hogy Nyugat-európai városhoz képest, főleg, hogy elvileg ő az Unió fővárosa, iszonyúan mocskos város, nagyon udvariatlanok az emberek, és abszolút nincsenek arra berendezkedve, az ember egy szopós csecsemővel kimozdul a négy fal közül otthonról.

Az utazás utolsó napjára, azaz aznap reggel, amikor hazafelé indultunk, akkor meg Eszti lázasodott be, és hányt is, úgyhogy izgalmas utunk volt hazafelé. Szerencsére az első alkalmon kívül nem volt több hányás, csak láz, ami Esztinél ritka dolog, szinte soha nem szokott lázas lenni. Még jó, hogy Peti miatt ott volt nálunk a lázmérő, és a lázcsillapító is. Hétfőn el is vittem őket dokihoz (Petinek csak egy igazolás kellett a múlt heti betegsége miatt, mert előző héten szabin volt a doktornő), és kiderült, hogy Esztinek nagyon csúnya torokgyulladása van. Annyira, hogy rögtön antibiotikumot kapott, és szokásától eltérően a doktornéni csütörtökre vissza is rendelte, hogy még egyszer ránézhessen. Szerencsére másnap már nem volt Eszti lázas, és nem volt vele sok gond itthon. Igaz, nagyon mondogatja, hogy már menne az oviba... Ma voltunk kontrollon, és nagyon szép lett a doki szerint a torka. Még holnap reggelig tart az antibiotikum, de már teljesen jól van. El is vittük együtt Danit úszni. Dani nagyon élvezte újra a vizet, többször merült is. Esztin látszott, hogy legszívesebben bejönne a vízbe, ott sertepertélt egész óra alatt a medence mellett. Dehát nem mertem neki megengedni, meg nem tudtam volna két gyerekre figyelni. De holnap már valószínűleg megy oviba, mert nagyon vágyik, és Peti is hiányzik neki, legalábbis ezt mondja (de azért látszik, hogy nagyon jól eljátszik egyedül is, hiányzik neki ez, hiszen Peti folyton a nyakán lóg. Mellesleg Petivel ugyanez a helyzet, ugyanis kiderült, hogy most, hogy Eszti nincs oviban, kis angyalként viselkedik Peti, észre sem lehet venni, hogy ott van. Mondtam én, hogy külön csoportba kéne őket tenni, dehát hallgatott rám valaki?)

Szerdán pedig újra kézműves baba-mama klubban voltunk, ahol nemezeltünk.

Kevesen voltunk ugyan, de megbeszéltük, hogy jó lenne, ha többen lennénk, úgyhogy mindenkit szeretettel hívok én is ide Dunakeszire egy jó hangulatú kézműves klubdélelőttre minden második héten. Bővebb információt ezen az oldalon kaphatsz arról, hogy mikor és hol lesz a következő klub, sőt még általában azt is megírják, hogy mit fogunk készíteni.
Azt hiszem, most már nagyon hosszú lesz ez a bejegyzés, úgyhogy mára zárom is soraimat.

Köszönöm, hogy benéztél!

Dani sírós délutánja

Na, tegnap jó nehéz napunk, főleg délutánunk volt Danival! Egész nap bukott, vagy hányt (nála nehéz megkülönböztetni néha a kettőt), és nagyon keveset aludt. Ebéd utánra már eljutottunk odáig, hogy hiába szoptattam, csak üvöltött szegény, ahogy a torkán kifért. Végül már én is ideges voltam, hogy mi lehet vele, ő sem igazán akart szopni sem (a cicin is sírt). Próbáltam vele járkálni, de az sem segített sokat. Egyik szopival sikerült végül elaltatni, de addigra már nagyon fáradt volt, és az alvás csak 10 percig tartott, utána kezdődött a sírás újra. Mivel egyfolytában sírt, gondoltam, biztos nem tud rendesen szopni, és csak levegőt nyel. Én is ideges voltam, tehát a levegőhöz még jött az, hogy a tejcsivel szívta magába az adrenalint.Tehát úgy döntöttem, hogy egy picit várok a következő szopival, amíg megnyugszik. De hogy nyugtassam meg, ha nem cicivel? Tehát végül ismét a jó öreg cumit próbáltam meg, bár nem sok reményt fűztem hozzá, hiszen azért hagytuk abba, mert nem fogadta el legutóbb sem már. Most viszont lássatok csodát, rögtön elfogadta, és 15 perc cumizás után szépen kiköpte, és hatalmasakat gagyarászva, mosolyogva ült a hordozóban. Innentől már nem nagyon volt gond, egészen estig, amikor újrakezdte, de szerencsére nem volt olyan vészes a dolog. Lefektettem a két nagyon aludni, és utána másfél órába telt, amíg elszoptattam, elringattam Danit a hordozóba, mert nem igazán akaródzott elaludni neki. De végül sikerült. A mai nap sokkal jobb, sokat alszik, és volt egy akkora kakija, hogy megint ruhát kellett mosnom. Én tegnap a fogára gyanakodtam, mert nekem az magyarázza, hogy jóízűen szopogatta a cumit (masszírozza az ínyét), és egyébként is folyton tömi a kezét a szájába fájdalmasan, de lehet, hogy ezek szerint csak a pocija fájt? Vagy mindkettő? Eh, ezeknél a babóknál sosem tudni. Lényeg, hogy ma sokkal nyugisabb napunk van, és ebéd után szépen elaludt lent a járókában, és már kb 2-3 órája alszik békésen. Remélem, azért este is el fog rendesen aludni...

Helyzetjelentés

Pénteken végre levették a fekvőgipszet a lábamról. Nem lett végül bokarögzítőm, mivel a doktor bácsi azt mondta, hogy nem a bokám sérült, hanem lejjebb a lábam, és a bokarögzítő pont ott ér véget, ahol nekem rögzíteni kéne, és akkor viszont nem írná fel 6000 Ft-ért. Ezt szépen megköszöntem. Úgyhogy végül abban maradtunk, hogy dupla fásli, sok pihentetés (Doktor úr, három gyerek mellett???), és kaptam egy fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő kenőcsöt, amivel reggel és este kenegetni kell. Egy hét múlva kontroll. Most a fáslival tényleg jobb, csak az a baj, hogy reggelente nagyon el van gémberedve, így olyankor jobban fáj, mint amikor használom. És a pihentetés rész sem igazán megy... De majd csak meggyógyul.
A lényeg, hogy így végre szabadabb vagyok, ezért rögtön el is mentem szombaton fodrászhoz, amit már régóta tervezgettem. És igen, levágattam a hajam, sőt, ami gyerekkorom óta nem volt, fru-frut vágattam magamnak, és tetszik! Amikor kész lett, megkértem a fodrászt, hogy rögtön fényképezze le, mert tuti kihúzza a hajam a csavarást, és másnapra laposra alszom az egészet. Íme frissen felkelve a fodrász székből:

Kicsit sokkoló, nem? Főleg, hogy szörnyű nagy orrom van ezen a képen... Na mindegy, már nem így néz ki, és a felét fel is szoktam fogni, hogy ne lógjon a szemembe, úgyhogy most így nézek ki:

Azért nem olyan rossz, nem? Ez a kép egyébként Húsvét vasárnap készült, amikor kimentünk anyuék telkére Tahitótfalura, hogy ott ünnepeljük Jézus feltámadását, és persze vártuk a nyuszit is. (Apropó, nem hiányzik valakinek az életéből egy 300 négyszögöles telek a Szentendrei szigeten Tahitótfalu és Kisoroszi között félúton? Ha igen, csak szóljon, eladó!)
Van még néhány kép vasárnapról, íme:

Apukám szülinapját is ünnepeltük, természetesen én készítettem a csokitortát, bár most nem lett valami szép. Dani elég nyűgös volt, és kevés időm is volt rá, ezért nem túl kidolgozott a külső. De a belső egész finom lett. A közepe azért sárga piskóta, mert egy kicsit (teljesen) elrontottam a piskótát először, ugyanis nem is jött fel sülés közben, és el is felejtettem bele kakaóport tenni. Kidobni viszont nem akartam, így sütöttem még egy piskótát, amit félbevágtam, és a sárga piskóta lett a harmadik lap...

Danit ismét vittük úszni, aznap, amikor levették rólam a gipszet, így most nem én, hanem a férjem úszott vele, így viszont én tudtam néhány képet készíteni. Látszik, hogy élvezi a dolgot, mi?

Egyébként most először merült is a nagy medencében, és csak egy kicsit lepődött meg. Mondjuk kádúszásnál már merült, de az csak egy fürdőkád víz volt, és viszonylag régen, hiszen jópár hete már. Úgyhogy most nagyon büszke vagyok Danikára!

Végül pedig utólag ugyan, de ezzel a képpel szeretnék minden kedves olvasómnak Áldott Húsvétot kívánni!