Keresztelő

Bocsánat, hogy megint sokat kihagytam, de elég sűrű volt a múlt hetünk. Hétfőtől szerdáig bútort szereltünk össze. illetve inkább a férjem szerelte, én drukkoltam, a gyerekek hol asszisztáltak, "segítettek", hol inkább akadályoztak. De végül nagyon szép lett, igaz, nem volt olyan könnyű, ahogy a svédek megjósolták, de ügyes apjuk megoldotta. Így végre sokkal otthonosabb a nappalink!

Aztán a bútorszerelés kipihenése céljából elszaladtunk két napra Zebegénybe, apósom telkére. A gyerekek jól érezték magukat, István is, én viszont inkább úgy mondanám, hogy túlestem rajta. Végig azon járt az agyam, hogy csak egy napom lesz minden készülődésre a vasárnapi keresztelőre.

Igen, végre eljött az idő, hogy megkereszteljük Danit. Azért csak most, mert keresztanya jelölt 5 hónapra elhúzott Brüsszelbe, és csak május végén jött haza. Azóta meg most tudtuk csak összehozni a családot.

Tehát vasárnap megkereszteltük Danikát. Így már hivatalosan (mármint egyházilag szólva) Dánielnek hívják, és református vallású. A kisebbik húgom és a férje lettek a keresztszülei, de erről a tervről azt hiszem, már írtam korábban. Először egy kicsit nyűgös volt Dani a templomban, mivel eddig ugyebár csak a könyvtárból hallgattuk az istentiszteleteket kihangosítóval. Most még istentisztelet előtt 10 perccel beültem vele a templomba, hogy szokja az orgona hangját, meg a méretet. Mint kiderült, jól tettem, mert nagyon nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy ne, egyfolytában görbült a szája, sírdogált. De aztán mire mindenki megérkezett a családból, és elkezdődött a szertartás, megnyugodott. Addigra azon a sokkon is túl volt, hogy kiadom a kezemből, úgyhogy reménykedtem, hogy legalább a vizezésig rendben leszünk. Attól egy kicsit tartottam, de azért bizakodtam. Végül nem lett semmi gond. Amíg a lelkészünk beszélt (nagyon szép szöveg volt, igazán személyes, érződött, hogy tényleg ismerjük egymást, gyülekezeti tagok vagyunk, és tényleg ez az egész egy bizonyságtétel amellett, hogy elhisszük, hogy Jézus a mi megváltónk, és így is akarjuk élni az életünket, úgyhogy köszönjük, Gábor!), addig is nagyon figyelt az én kezemben, aztán a keresztelésnél Heni kezében olyan nyugodt volt, hogy nem hittem a szememnek! Pedig hogy izgultunk, hogy nehogy ki akarjon ugrani a kezéből a víz hatására! És nem is sírt, sőt, utána az áldás alatt olyan merően nézett a lelkészre, hogy szinte szuggerálta! :-)

Istentisztelet után otthon folytatódott az ünnep. Átjött hozzánk az egész család, és hidegtálat ebédeltünk. Igen, életem első hidegtálját készítettem, nem is lett rossz. Sajnos kép már csak a "romokról" készült, mert annyira pörögtem, hogy elfelejtettem lefényképezni. Készült francia saláta, kaszinó tojás, sonkatekercs, kolbásszal töltött karaj, sajtos-fahéjas csirkemell, és görög saláta (ami csak félig volt görög, mert feta helyett mozzarella került bele, logisztikai tévedések miatt...). Természetesen volt édesség is. Ugyanis most ünnepeltük a kishúgom szülinapját is, hiszen pont aznap volt, apukám névnapját, ami másnap volt esedékes, és Peti névnapját is, ami ugyebár ma van. Mindenkinek készült egy torta. Apunak joghurt torta, Petinek egy diós csokitorta, Heninek pedig egy vaníliás túrótorta. Szerettem volna Daninak egy tortát készíteni a keresztelőjére, de arra már nem volt időm előző nap, csak a piskóta készült el. Úgyhogy most ott csücsül két piskótalap a hűtőben, majd megcsinálom talán hétvégére. A keresztanyának köszönhetően volt még kókuszgolyó is, a másik húgom pedig készített egy tejfölös-joghurtos-gyümölcsös isteni desszertet. Volt még linzer, amit a sógoromék hoztak, és persze sós rágcsálnivalók is. Szóval zajlott a dínom-dánom, rengeteg kaja volt. Szerencsére mostanra szinte minden elfogyott, ma ettük meg a torták utolsó szeleteit.

Az volt a jó az egészben, hogy reggel elég ideges voltam, mivel nem készültem el mindennel indulás előtt (ugyebár, ahogy írtam, Dani tortája nem készült el, húgom tortájának töltelékét még aznap reggel készítettem el, de bevonni már nem tudtam, görög saláta nem volt kész, nem volt megterítve, stb.). De aztán a keresztelői ige (Zsoltárok 33:1,12) kapcsán a lelkész arról beszélt, hogy az meg kell próbálnunk vigadozni mindenkor. És valahogy úgy éreztem, ez nekem szól. Hiszen ki fogja azt tudni, hogy ezek a dolgot nem készültek el? Mi értelme van ezen idegeskedni? Danika nem fogja tudni, viszont azt lehet, hogy érezni fogja, ha az anyukája idegbeteg ezen a szép napon. Így már sokkal nyugodtabban néztem a vendégség elébe, és ezért nem érdekelt mér, hogy akkor fogom bevonni a húgom tortáját, amikor már ott vannak a vendégek, vagy hogy két piskótalap ott marad majd üresen. Így is mindenki jól érezte magát, bezsebelhettem a dicséreteket a hidegtálért, és az elkészült tortákért, és nem is nagyon hiányzott a keresztelői torta. Ez van.

Éljenek a boldog, nem idegeskedő anyukák!

Köszi, hogy erre jártál!