A jövő...

Ma délelőtt elmentünk Danival sétálni. Na jó, inkább vásárolni a DM-be, de nem siettem, sétáltunk. Toltam Danit a babakocsiban, aki szinte az egész úton békésen aludt. És szép volt az idő. és nem nyomasztott semmi. És gondolkodtam. Azon, hogy mit is akarok csinálni az életben. És rájöttem, hogy pont ezt. Otthon akarok lenni, a gyerekeimmel, amíg lehet.
Nem akarok eljárni otthonról dolgozni, hogy aztán idegesen hazaessek, és még többet dolgozzak. Mert akár hiszik az emberek, akár nem, a tanár élete általában ilyen. Talán kivéve azokat, akik már tényleg évtizedek óta nyúzzák a pályát, és rutinosak, és tényleg nem kell készülni az óráikra, vagy azokat, akik nem túl elhivatottak, és nem érdekli őket a dolog. Bár dolgozatot javítani azért ennek a két csoportnak is kell...
Szóval bemegyünk az iskolába, ott eltöltjük reggel 8-tól délután 3-4-ig az időt, mert nekünk ugyebár nem fél 2-ig tart az iskola, hanem esetleg szakkört kell tartani, korrepetálni, stb. Aztán hazaesünk fáradtan, hiszen én legalábbis nem vagyok képes ülve tanítani, járkálok, odamegyek a gyerekekhez, személyesen nézzük meg a problémáikat. Fizikailag és szellemileg is lefáradok. És akkor otthon készülni kell. Jönnek a következő órák, másnap, vagy a következő héten. Újabb feladatokat kell kitalálni, lehetőleg gyerekre szabottan, esetleg ugyanarra a tananyagra többfélét, mert differenciált oktatás folyik, kérem, mindenkit a saját szintjén kell tanítani ugyanazon az órán. Gondolkodni, hogy az adott anyagra hogyan motiválhatnám a diákokat, még azt is, akit abszolút nem érdekel nemhogy a tananyag, de még a tantárgy sem (igen, vannak, akiket még az informatika sem érdekel, mint tantárgy!). És nem tudom, ki hogy van vele, de én hétvégén is szoktam járatni ezen az agyam. Soha nem kapcsolok ki.
De közben ott vannak a saját gyerekeim, a háztartás, amit ugyanúgy meg kell oldani. Nem lehetetlen. Csináltam már. De nagyon stresszes, és annyit azért nem fizetnek érte, hogy azt mondjam, megéri. Ha már éhbért kapok, akkor már inkább azt választom, hogy ezért a saját gyerekeimmel foglalkozzak. Hát nem sokkal kellemesebb? Ugyanazt az időt és energiát, amit az órákra való készüléssel töltök, arra fordítani, hogy a gyerekeimmel töltött időre készüljek. Nagyon is el tudom képzelni... Végülis, ha jobban belegondolok, mit válaszoltam én arra a kérdésre, hogy mi szeretnék lenni, ha felnőtt leszek? Általában azt, hogy anyuka. Igen, elsősorban anyuka szerettem volna lenni, és csak azután tanár. Végülis miért ne? Azon szerencsések közé tartozom, akik megtehetik, hogy választanak, mert a férjük el tudja tartani a családot egyedül is. Még.
Bárcsak meg tudnám hozni ezt a döntést. Akkor nem kéne arra fordítani most az energiáimat, hogy agyalok azon, hogyan tarthatnám magam szinten informatikából (mire 2 és fél év múlva vissza kéne mennem tanítani, már egészen más szoftvereket kell tanítani, mint most, ez egy gyorsan változó terület), hanem teljes erőmmel az itthonlétre koncentrálhatnék. Annyi mindent szeretnék ehhez megtanulni, általában mind a hatékony időbeosztással és tervezéssel kapcsolatos. Menütervezés, bevásárlások hatékonyabbá tétele, gyerekek számára tevékenységek programok tervezése, hogy ha van néhány óra, amit itthon töltenek, azt ki tudjam használni arra, hogy együtt legyünk, ne pedig hirtelen ideges legyek, hogy mit csináljak velük, mert nekem ezt meg azt kell elrendeznem. A háztartást is meg kell tanulnom jobban vezetni. Gyakrabban kellene takarítanom, meg kéne tanulnom szinten tartani a tisztaságot, nem havonta egyszer pániktakarítást végezni.
Egyelőre persze ezeket nehezebb lenne kivitelezni, hiszen Dani még egyfolytában velem van, és nem túl kiszámítható, mikor kell egész délelőtt vele lennem, és mikor alussza végig a napot. De ha már nagyobb lesz, és mondjuk egy-egy délelőttre rá lehetne bízni valakire, akkor már lenne időm ilyesmivel foglalkozni. Igen, ma délután abszolút el tudtam magam képzelni főállású anyaként. Persze döntést még nem hoztunk, de már sokszor beszéltünk róla a férjemmel. Ő nem is akarja, hogy pedagógusként menjek vissza dolgozni. Szerinte keveset fizetnek, nem éri meg. Szóval kivételesen valamiben nagyon egy gondolaton vagyunk... Vajon tényleg bírnám? Vagy egy-két év után megint bekattannék, és visítva szaladnék vissza a munka világába, mert elegem van a gyerekeimből? De jó lenne előre tudni...

Köszi, hogy megoszthattam veled!