"Hogy vagytok?"

Elég gyakran hallom mostanában ezt a kérdést, és rájöttem, hogy nem is olyan könnyű megválaszolni, ha rövid akarok lenni, és még igazat is akarok mondani. Ugyanis ha a sablonos "jól" választ mondom, nem igazán vagyok őszinte. Nem, nem vagyok igazán jól. Fáradt vagyok, túl sokszor vagyok ideges a gyerekekkel. A lakás szalad, lassanként nem tudok a gyerekekre tiszta ruhát adni, viszont a szennyes kifolyik a tárolóból. Jó lenne heti egyszer legalább porszívózni, takarításról már nem is beszélve. A gyerekek egészségileg jól vannak, de a nagyobbak egyre többet veszekszenek, Dani pedig nagyon "kézbebaba" lett. Ha nem veszem föl nagyon sokat sír. Nem akarom elkényeztetni, de általában akkor kezd bele leginkább, amikor egyébként is ideges vagyok, vagy necces a helyzet, és csak úgy tudom elviselni a dolgokat, ha mégis felveszem, és legalább csend van. Igen, jönnek a fogai, de ettől az információtól persze nem lesz könnyebb, csak legfeljebb tudom, hogy nem hisztiből csinálja, hanem van mire ráfogni a hangulatát. Tehát fáradt vagyok. A lábam még mindig nem jött rendbe teljesen, sokszor fáj, néha esténként alig bírok rálépni. Ezért már vagy két hónapja nem voltam baba-mama tornán. Hiányzik lelkileg is, és sajnos ezalatt az idő alatt sikerült is felszedni egy klassz kis pocakot. Van olyan nadrágom, amit büszkén vettem fel szülés után közvetlenül, hogy lám, nem is kell majd külön fogyóznom, és ezek most nem jönnek fel rám. Igen, sokat nassolok, nem bírom megállni. Persze nagyon idegesít a dolog, de gyenge az akaraterőm. Szóval közben ideges is vagyok.
Ha viszont azt mondom, hogy "rosszul", vagy "nem jól", akkor sem mondok igazat. Hiszen egészségileg jól vagyunk (azért javul a lábam, egyre ritkábbak a "rossz" napok). Úgy tűnik, új barátokat találtam a helyi anyukákban, és nagyon jól érzem magam velük. Imádom a gyerekeimet minden veszekedésükkel együtt, mert közben meg néha olyan édesen tudnak együtt játszani, és alapvetően nagyon szeretik egymást, és Danit is. Esztit felvették végre a körzeti oviba, amit már nagyon régen vártunk. Nagy vívódások árán végül úgy döntöttünk, hogy szeptemberben át is visszük. Petit ugyan nem vették fel (helyhiány miatt), úgyhogy kétfelé fognak járni, de legalább külön lesznek. Az óvó néni szerint is sokkal jobb lesz mindkettőjüknek. Peti talán lenyugszik (legalább az oviban), és Eszti is kicsit lehet önmaga. Szegénykém amikor csütörtökön elmondtam neki, hogy másik oviba fog járni, azt mondta, hogy nagyon örül, mert Peti folyton csak mellé akar ülni, és így majd lehet kicsit egyedül... Pedig már régóta nem mondogatta, hogy ennyire zavarja, hogy ott a Peti, azt hittem túl vagyunk ezen. De látszik, hogy azért benne volt, csak szegénykém már nem is panaszkodott. De lényeg, hogy örül az oviváltásnak. Kicsit féltem, hogy majd megpróbál ellenkezni, hosszú beszélgetésre készültem sok magyarázkodással, de végül egy 5 perces dumcsi volt, a kiscsaj tudomásul vette, néhányszor közölte, hogy még gondolkozik, hogy szeretné-e, aztán 10 perc múlva kijelentette, hogy nagyon örül, elkezdte mondani, hogy miért, és vége is volt. Alkalmazkodó lányom van, mi? Ami még nagyon jó, hogy azt hiszem, most már jó úton haladunk az összeszokás felé. Egyre többször van olyan pillanatom, amit én úgy hívok hogy "tökéletes pillanat". A pszichológus valószínűleg úgy hívná, hogy "flow élmény". A lényeg, hogy egyre többször van olyan, hogy úgy érzem, hogy akkor és ott pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, azt csinálom, amit éppen tennem kell. A múltkor például hazahoztam a gyerekeket, szép idő volt, kinyitottam nekik a homokozót, Danit betettem a babakocsiba, kivételesen nyugodt volt, és nem érdekelt semmi, kiültem a teraszra, és egy tejeskávéval a kezemben csak néztem a gyerekeket, ahogy együtt játszanak minden veszekedés nélkül. Nem érdekelt, hogy mekkora rendetlenség van a lakásban, mennyit kéne mosnom, vasalnom, vacsorát kéne csinálni, stb. Csak élveztem a pillanatot. 

Néha neki merek mostanában állni kézimunkázni, varrogatni, akkor is előfordul ez az érzés. A múltkor a csajokkal gyereknapi vásárra készítgettünk játékokat. Összejöttünk az egyikük házánál, varrogattunk, készülődtünk, és közben dumáltunk, pletykálkodtunk, tanácsokat adtunk egymásnak hordozással, szoptatással, gyerekneveléssel, főzéssel kapcsolatban. Tisztára, mint régen faluhelyen a fonóban. Akkor délelőtt is ez a tökéletes pillanat érzés fogott el. Egész nap tudtam volna csinálni. Nagyon jó érzés, remélem, egyre több lesz ilyen a jövőben. Szóval ha meg ezt veszem, akkor nagyon jól vagyok. Csak fáradtan.
Hogy vagyunk tehát? Már nem mondom, hogy "jól", azt sem, hogy "rosszul". Csak annyit válaszolok röviden, hogy "fáradtan".

Amikor ilyen "tökéletes pillanat" érzés fog el, mindig eszembe jut ez a szám, amit akkor hallottam, amikor Angliában éltem au-pairként. A második családomnál szinte mindig így éreztem magam, talán ezért is olyan kellemes számomra a szövege, és a zenéje. Ahogy az ember hallgatja, szinte generálja a megfelelő hangulatot. igazán ki tud kapcsolni. Ezért szeretném veletek megosztani:

Köszi, hogy itt voltál.