Maja alkot - Waldorf baba

Még karácsony előtt pár Waldorfos anyukával összeültünk, és egyikük megtanította nekünk a Waldorf baba elkészítésének titkait, és mindenki készített babát. Én Esztinek készítettem karácsonyra, és nagyon örült neki. Egyetlen szívfájdalmam volt, hogy igazából nem volt neki szép ruhácskája. Összehoztam ugyan valamit karácsonyra, hogy mégse meztelenül csücsüljön ott szegény a fa alatt, de azért nem volt az igazi, szép. épp nem volt elő a varrógép, kézzel nem tudtam olyan jól, szabásmintám sem volt éppen tökéletes, stb. Aztán egy időre január-februárban lassacskán abbahagytam a kézimunkázást, varrogatást, és ismét visszatértem a számítógéphez. Most viszont elhatároztam magam, és ismét elkezdtem varrni. Már Januárban elővette István nekem a varrógépet, és tegnap végre rá is szántam magam, hogy a régebben kinyomtatott szabásminták közül kipróbáljak egyet. Eddig talán azért halogattam, mert azt hittem, hogy kicsinyíteni kell a szabásmintát, de rájöttem, hogy nem is, és így könnyebb lesz. Volt itthon szép kis rózsaszín vászon anyagom, talán még két évvel ezelőttről, amikor Esztinek farsangra lepkeszárnyat akartam készíteni, de végül nem ezt az anyagot használtam fel. Ebből gyönyörűen ki lehetett szabni a ruhát, és elég sok munka árán, hiszen ritkán varrok ruhát, de végül sikerült megvarrni az első igazi kis ruháját Rózsa babának (így nevezte el Eszti még Szenteste). A füzetben, amit a netről töltöttem le (American Girl Kollekció) volt hozzá egy kis kötényke, és találtam egy napkalapot is. Ezek ma készültek el, és végre így teljes a szett. Íme, így néz ki most Rózsa baba:

Nagyon büszke vagyok rá. A babára is (ebből még készülni fog, mert kiderült, hogy Peti is szeretne egyet, fiú létére - igaz ő fiú babát szeretne), és a ruhákra is (hiszen ettől meg annyira féltem, és elsőre nem is lettek olyan rosszak). El is gondolkodtam, hogy ezzel szívesen foglalkoznék, hiszen sokan keresik ezeket a babákat, én meg szívesen készítem. De ez még a jövő zenéje. De ki tudja... Egyelőre szeretnék még más ruhákat is megvarrni a szabásmintákból, hogy lehessen váltogatni a ruhákat, hadd élvezze Eszti az öltöztetgetést.

2012. március 7.

Hétfőn sikerült elmennem a fogorvoshoz. Először voltam körzeti SZTK rendelésen, és nagyon izgultam, hogy milyen lesz. De kellemesen csalódtam. Nem az SZTK-ba kellett menni, hanem egy másik utcában van a mi körzetünk rendelője. Kellemes hely, ott tartja a doktornő a magánrendelését is. Pont jó időben mentem, mert csak hárman ültek a váróban, és nagyon gyorsan pörögtek az események. Gyakorlatilag talán 20 percet kellett várnom. A doktornő nagyokat nézett, amikor megmutattam a jelentést, amit az orvosi ügyeleten írtak, azt mondta, ilyet még nem látott. Hát, nem volt benne sok, az tény. Mindegy, végül kiderült, hogy nincs nagy baj, nem kell gyökérkezelni, sőt egyáltalán nem kell a fogamhoz nyúlni. Csak a bölcsességfogam nő, és begyulladt. Lézeres kezeléssel segít a gyulladást lehúzni, ami kezelésenként kb. 3 perc. Ma kellett egy újabbra visszamennem, és még jövő szerdán is megyek. Szépen javul, már kicsit sem látom duzzadtnak az arcomat, bár azért fájni még fáj kicsit, de már azt is alig. Ha mégis, akkor jegelnem kell, még szedem az antibiotikumot (Ó, te jó és, még a ma esti adagot nem is vettem be!) holnap reggelig, ezen kívül Listerine szájvízzel kell öblögetnem. Ennyi. Megkönnyebbültem.

Esztinek nem lett baja, végül gyorsan lement a láza, vasárnap délután már ment házicsoportra, és hétfőn reggel oviba. Azóta sincs semmi baja. Szóval talán végre gyógyulgatunk.

Kedden Istvánnal este a Bárdos iskolába mentünk bemutatkozó szülőire. Jó volt, mert így kaptunk egy információ csomagot arról, mi is történik az iskolában, milyen lehetőségek vannak, mit is jelent az ének-zene tagozatos osztály, stb. Beszéltem a jövendőbeli tanítónénivel, aki majd a tagozatos osztályt viszi, hogy vajon mennyire terhelik le őket az ebből adódó plusz órák, mennyire lesz a gyereknek mellette ideje, mondjuk egy rajz szakkörre. Örültem, amikor kiderült, hogy azt pont ez a tanítónéni tartja, és szerinte nem lesz gond, bírni szokták a gyerekek. Ettől máris barátságosabban néztem az iskolára. Tulajdonképpen tetszett annyira a dolog, hogy elfelejtsem egy kis időre, hogy logisztikailag mennyivel nehezebb lenne, ha idejárna, hiszen az iskola és az óvoda épp ellentétes irányban vannak. De végül is megoldható, ha jobban belegondolok. Aztán volt ma egy beszélgetésem egy barátnőmmel, aki (mint már annyian , akinek a gyereke nem oda jár) nagyon meg akart győzni arról, hogy mennyire alacsony színvonalú oktatás van a Bárdosban, meg mennyire nem jó, és mennyivel jobb a Fazekas, és mindenképpen tegyek meg mindent, hogy odamehessen. Ezen jól felhúztam magam, hogy mindenki meg akarja mondani, hogy mit csináljak, és hogy milyen rossz döntést készülök hozni (miközben még én magam sem tudom, hogy hogyan is döntsek), úgyhogy felbátorodva azon, hogy Esztivel beszélgetve kiderült, hogy neki nem számít annyira, hogy ovis barátnővel menjen egy osztályba, viszont szívesen tanulna furulyázni, eldöntöttem, hogy igenis a Bárdosba fogom vinni, ha sikerül, akkor az ének-zenei osztályba. Punktum! Maja bekeményít! (Csak nehogy megbánjam!) Pénteken azért még megnézem a nyílt órákat, de azt hiszem, elég végleges a döntésem. Ráadásul ez a megoldás Istvánnak is tetszik.

További szép estét!

2012. március 4.

Péntek éjjel nagyon szenvedtem a fájdalomtól a számban, úgyhogy végül úgy döntöttem, mégis elmegyek az ügyeletre. Foggyulladás volt a diagnózis, Dalacint kaptam, amit állítólag lehet szoptatás alatt szedni. 2x1-et írt fel a doki, de a gyógyszertárban azt mondták, hogy ezt általában 4x1-esben szokták felírni, különben elég lassan hat. Végül úgy döntöttünk a gyógyszertárossal, hogy 3x1-et fogok szedni. Hétfőig kibírom ezzel, aztán el kell mennem a fogorvoshoz, hogy megnézze, és eldöntse, hogy kell-e tovább szednem. Azt hiszem, az SZTK-ba megyek most fogorvoshoz, kipróbálom, közel van, ingyen van, és lehet, hogy jó is. Ki tudja. Bár az asszisztens azt mondta, hogy lehet, hogy gyökérkezelés lesz a vége, azt pedig tapasztalatból tudom, hogy nem lehet fájdalom nélkül csinálni. Pár éve, amikor ebben volt részem, még érzéstelenítő injekció mellett is majd megvesztem, annyira fájt. Mindegy, valamit muszáj csinálni, mert jelenleg nem tudom kinyitni normálisan a számat, még enni sem nagyon tudok emiatt. Arról nem is beszélve, hogy nézek ki. Mintha folyamatosan lenne egy cukorka bal oldalt a számban... Éjszakára megint nagyon elkezdett fájni, de Ági barátnőmnek hála, már volt itthon Cataflam (kaptam tőle kölcsön egy levéllel), így be tudtam egyet venni. De 5 perccel utána megfogadtam, hogy legközelebb csak felet veszek be egyszerre, ugyanis olyan erős volt, hogy teljesen kiütött, szédelegtem, meg minden. Elég vicces érzés volt, meg ijesztő is, hogy ennyire erőteljesen hat. Persze, nem nagyon szoktam gyógyszert szedni, nyilván nincs is nagyon hozzászokva a szervezetem, de akkor is meglepő volt. Mindenesetre végre nem szenvedtem éjszaka a fájdalomtól. Kár, hogy így sem aludhattam, mert Dani már 1-kor felkelt, és át kellett hoznom, mert felébresztette Esztit.
Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, tegnap estére Eszti belázasodott. Úgy látszik, elkiabáltam a dolgot, és mégis eléri őt is a betegség. A lázon, és csúnya köhögésen kívül nincs más baja, remélem, azért gyorsan meggyógyul. Éjjel még lázas volt, amikor átjött, reggelre hőemelkedése volt. Kapott Nurofent, ami szépen levitte, viszont nem nagyon akar feküdni, úgyhogy nincsenek illúzióim. Mindenesetre István a két fiúval elment templomba, mi lányok meg itthon maradtunk pihenni. Eszti rajzol, én meg hallgatom az istentiszteletet.

További szép napot!

Iskolára kacsingató

Péntek délután volt a Fazekas Általános iskolában az Iskolára Kacsingató nevezetű délután. Ovi után mentünk Esztivel. Az volt a jó benne, hogy a gyerekeknek szólt. Eszti találkozott néhány ovistársával is ott, úgyhogy jól érezte magát. A gyerekeket színezőkkel várták. Le kellett ülniük az erre odarakott asztalsorokhoz, a szülőknek pedig a körben elhelyezett padokhoz. Először az igazgatónő köszöntötte a gyerekeket, majd bemutatta a jövőre elsős tanítónéniket. Csak az egyiket ismerem közülük, mert Peti csoportjában anyuka, de így első látásra mindhárom szimpatikus. Nem tudom, kit választanék, ha meg kéne mondani, melyiket szeretném. Hmm... Aztán a 4. osztályosok előadtak egy Szutyejev mesét a gyerekeknek, nagyon ügyesek voltak.

Ezután volt egy kis zene, amire megmozgatták az ovisokat, persze az én lányomat gránáttal sem lehetett volna lerobbantani a székről, tovább színezett. Ez van. Ezek után kézműveskedtek egy kicsit, hazavihető képet készítettek falapra. Jó ötlet volt, gyors, egyszerű, látványos.

Mikor ez is kész volt, elvitték a tanítónénik a gyerekeket egy sétára az iskolában, és benézhettek a tantermekbe. Ide nem mentek a szülők, de megkérdeztem Esztit, mit látott, és annyit mondott, hogy asztalok, meg székek, meg szekrények is voltak. De nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekesnek találta volna... Végül mindenki elment a tornaterembe, ahol akadálypályákat állítottak össze, amin minden ovis végigmehetett párszor.

Na, ezt Eszti nagyon élvezte. Utána még elköszönt az igazgató, és meg lehetett nézni a könyvtárat. Már sokszor el akartam vinni Esztit az itteni könyvtárba, de soha nem jutottunk el oda. Így most az iskolai könyvtár volt Esztike első könyvtárélménye. Tetszett neki, főleg, hogy van benne egy sarok, ahol nagy babzsákok vannak lerakva a földre. A barátnőjével, Emesével, meg egy másik kisfiúval az oviból rögtön rá is találtak erre a helyre, és ott bohóckodtak, míg mi szülők beszélgettünk.

Beszéltem az igazgatónővel is, és nem mondta, hogy lehetetlen lenne nekünk bekerülni a suliba, szerinte nyugodtan próbálkozzak meg vele, mert olyan nagyon sokkal nincsenek többen a körzeti gyerekek a felvételi létszámnál, és mindig van olyan, aki mégis ég egy évet oviban marad, vagy mégis más suliba megy. Nagyon kedves volt, és segítőkész, úgyhogy pozitív élményekkel jöttem el onnan. Igaz, most már igazából nem tudom eldönteni, hogy mit szeretnék jobban, hogy Eszti közel járjon az ovihoz, vagy hogy ének-zeneibe járjon. Jaj, de nehéz!!!

Betegségek

Így február vége felé hozzánk is bekopogtattak a betegségek. Ez a legfőbb oka, hogy sokáig távol voltam. Először Peti kezdte 18-án, amikor délutánra hirtelen belázasodott. Aztán el is kezdett folyni az orra később, és a láza egy hétig nem is igazán ment le. Annyira be volt dugulva szegénykém nózija, hogy hiába képes már kifújni, mégis a porszívó segítségét kellett igénybe venni, mert féltünk, hogy bent marad aminek nem kéne. Így is már elkezdte fájlalni a fülét. Közben hétfőn (20-án) éjjel Dani is belázasodott, és aztán neki is folyt az orra. Szintén nem nagyon tudtuk levinni a lázát huzamosabb ideig. Végül szerdán vittem el őket dokihoz. Egyrészt azért, hogy nézzen már rájuk, másrészt mert Petinek meg úgyis mennie kellett, hogy kapjon az oviba igazolást. A mi dokink nem rendelt, mert beteg volt (ma tudtam meg, hogy szegény kitörte csúnyán a bokáját), így mentünk a helyettes dokihoz. Sokan voltak, de szerencsére gyorsan pörögtek a dolgok, nem kellett fél óránál többet várni. Kaptak a fiúk egy halom gyógyszert, bár szerencsémre ugyanazokat kellett szedniük, úgyhogy nem volt túl bonyolult a dolog. Végül Peti szombatra (25-ére) lett annyira jól, hogy már elmehetett aznap a húgom és a férje névnapját megünnepelni. Dani sajnos még mindig lázas volt péntek éjjel, szombat reggelre még hőemelkedése volt, úgyhogy nem mertük elvinni, nehogy az unokaöcsém is beteg legyen. Így otthon maradtam vele. Nagyon sajnáltam, mert a kisebbik húgom hazajött pár napra Athénból, és jó lett volna vele talizni, de nekem is elkezdett kaparni a torkom, így Istvánnal úgy döntöttünk, inkább én maradjak itthon. Aztán drága férjecske a végén csak áthívta a kishúgomat hozzánk, hogy tudjunk pár szót váltani, és ez így nagyon jó volt. Végül Dani hétfőre (27-ére) lett teljesen láztalan, bár az orra még mindig folyik. Azt vártam, hogy Eszti vajon mikor csatlakozik, de mindez idő alatt, egyáltalán semmi baja nem volt. Helyette érdekes módon én jöttem. Bár elég fura bajaim vannak, számomra teljesen összefüggéstelen dolgok. Először is vasárnap este elkezdett fájni a derekam. Gondoltam, kicsit megemeltem magam, ahogy mostanában sokszor cipelem Danit. Viszont hétfőn mire az oviból reggel hazaértem, olyannyira fájt, hogy csak négykézláb tudtam vánszorogni, mert különben megőrültem a fájdalomtól. Nem találtam sem az övet, amit anno erre kaptam, amikor Esztinél volt ugyanez, sem valami krémet, amivel esetleg bekenhetném. Végül bevettem egy Algopyrint, és ültem egész délelőtt a kanapén, a derekam alá két plédet csavarva. Szerencsére a gyógyszer gyorsan hatott, így végül azért mégis végigbírtam a napot, és el tudtam látni Danit (mert persze a férjem éppen aznap volt nappalos, úgyhogy egyedül voltam egész nap). Délutánra még azért fájdogált, de már nem kellett több gyógyszer rá, mert elviselhető volt. Csakhogy mire István hazaért, addigra teljesen levert voltam, irtózatosan fájt a torkom, csúnyán köhögtem, bedugult az orrom, és este 10-re sikerült 38.1-es lázat produkálnom, ami nálam igen ritka, nem vagyok lázas típus. Az egésznek a szépséghibája, hogy férjecske sem nagyon tudott segíteni, mert ő is hőemelkedéssel jött haza a munkából. Még jó, hogy addigra a gyerekek ár aludtak... Csakhogy a szülőségből nem tud kiírni az orvos, így nem is nagyon tudtam sajnálkozni magamon. Petit másnap reggel pszichológushoz kellett vinni, aztán egész nap otthon volt. Még szerencse, hogy a két fiú alszik ebéd után, így kivételesen én is tudtam 2 órát aludni. István azért valamivel jobban volt, így el tudott menni Esztiért az oviba, de azért neki is jó volt egy nagy alvás. Szerencsére szerda estére már jobban voltam (biztos sokat jelentett a 2 óra alvás, meg hogy rendes kislány módjára pár napig 10 körül lefeküdtem aludni), így el tudtam menni a Dunakeszi Nagycsaládos Közgyűlésre, míg István vigyázott a gyerekekre. A köhögésem ugyan megmaradt, de más bajom nem volt. Tegnap viszont nagyon elkezdett fájni a fülem, ami nálam szintén nagyon szokatlan dolog. Pedig fújtam rendesen az orromat. Reménykedtem, hogy ez is elmúlik, mint a többi dolog, ami meg is történt, csakhogy a fájdalom mintha ráhúzódott volna a fogamra, vagy állkapcsomra. Most ott tartok, hogy semmi bajom azon kívül, hogy nem tudom normálisan kinyitni a szám, mert annyira fáj bal oldalt az arcom. Látszik, hogy be is van dagadva, mint amikor az embernek be van gyulladva a foga. De nekem nem a fogam fáj, inkább a szám belülről. Elég rossz, és még a fájdalomcsillapító sem hat rá. Már reggel meginfráztam egyszer, több bögre kamilla teát is megittam, de nem nagyon akar múlni.

A gyerekek már nagyon jól vannak, István még pihenget itthon, még nem teljesen százas az ő egészsége sem, én meg szenvedek. Ez van. De majd csak elmúlik, remélem. Mindenesetre az élet nem áll meg, Esztivel ma jelenésük van a Fazekas Általános iskolában az Iskolára Kacsingató rendezvényen. Kíváncsi leszek, milyen, bár valószínűleg úgysem veszik fel ide. De ezt már azt hiszem taglaltam itt [http://majamami.blogspot.com/2012/02/2012-februar-7.html]. Azért megnézzük, mert hátha vannak még csodák. De már belenyugodtam abba, hogy úgyis az lesz, amit Isten akar, és ő képes megtenni, hogy bekerüljön ide, ha ez az akarata. Ha pedig nem, akkor elfogadom azt, amit ő ad, és azzal próbálunk majd boldogulni.

No, megyek még egyszer meginfrázom az arcomat, hátha segít.

Szép napot mindenkinek!