Kényszerpihenő és magyar egészségügy

Igen, az élet úgy hozta, hogy a következő 1 hétben sokat fogok pihenni. Pénteken ugyanis este sikerült lecsúsznom otthon jópár lépcsőfokot, és kificamodott a bokám. Persze mikor történjen ez, ha nem akkor, amikor a férjem éppen munkába indult. Eléggé fájt a bokám, így lefeküdtem, és elkezdtem agyalni, mit fogok csinálni egész este a három gyerekkel egyedül, miközben nem tudok lábra állni. Végül néhány telefon után a szüleim jöttek át hozzám, és végül úgy döntöttünk, hogy még aznap este megnézetjük az ügyeleten, nem várunk másnapig. Anyukám maradt a gyerekekkel, hoztak a húgomtól lefejt anyatejet, mert nekem hirtelen nem sikerült annyit fejnem, amennyi elég lett volna, és apuval negyed 7-kor útnak indultunk. Úgy tudtam, hogy Dunakeszin este 8-ig van ügyelet, így először oda mentünk. A recepción az általános ügyeletre irányított a bácsi, ahonnan azonnal a baleseti sebészetre küldtek, ahol elvileg hétig van ügyelet. Ekkor 3/4 7 volt. Felmentünk,de már a liftből kilépve láttuk, hogy sehol senki, csak a néni mosta fel a padlót. Csak tudnám, hogy minek mondják, hogy hétig van ügyelet. Akkor nem addig kéne ott orvosnak ülnie??? Liftbe vissza, kocsiba be.

Vácra küldtek a kórházba, de odáig nem akartam menni, így a következő hely az Újpesti SZTK volt, mivel ugyebár tartózkodási helyként be vagyok oda jelentve, és mégis közelebb van, mint Vác. Hét után 5 perccel értünk oda, itt 8-ig van ügyelet. Bejelentkezés után mentünk a baleseti sebészetre, ott ketten vártak előttünk, az ő kezükben már volt röntgen felvétel. Tőlük megtudtuk, hogy hiába van az ügyelet 8-ig, a röntgen csak fél 8-ig van. Úgyhogy reménykedtünk, hogy még az előtt behívnak, mert tuti röntgenezni kell a lábamat. Persze, a remény hal meg utoljára. Mindkét embert behívták előttünk, bár közben jeleztük, hogy kibicsaklott a bokám, és nem lehetne-e behívni csak annyira minket előbb, hogy elküldjenek a röntgenre. Na, nem lehetett, vártunk. Persze fél 8 után pár perccel kerültünk sorra, és már az ajtóban mondták, hogy megnézhetik, de röntgen már úgysincs. Csak tudnám, hogy akkor minek várattak eddig, miért nem mondták azonnal, hogy nem is érdemes várnunk. Végül ezért meg sem nézték, csak megmondták, hogy az ügyeletes kórházba kell mennünk. Még jó, hogy péntek volt, így az Árpád kórház volt az ügyeletes, ami az SZTK-tól 5 perc autóval, úgyhogy gyorsan odaértünk.

A baleseti ambulancián előttünk ketten vártak, úgyhogy reménykedtünk, hogy belátható időn belül sorra kerülünk. Megnéztem az órámat, amikor beültünk az előtérbe, 3/4 8 volt. Úgy 10 percen belül hívták be az egyik beteget előttünk, úgyhogy azt hittük, hogy gyorsan mennek bent a dolgok. Mint utóbb kiderült, igazunk volt, de nem úgy, ahogy mi gondoltuk. A betegek tényleg gyorsan fordultak meg odabent, csakhogy a mentők egyfolytában hoztak újabbakat, akik természetesen soron kívül mentek be. Így hiába voltak eredetileg csak ketten előttünk, azon az első betegen kívül nem hívtak be senkit a következő 1 órában, csak a mentők hozták az embereket. Tanulság: legközelebb mentőt kell hívni, nem saját autóval elindulni, mert akkor legalább előbb sorra kerül az ember. Ráadásul kezdtem nagyon ideges lenni, mert Daninak 1/4 9 körül volt szopi ideje, és láttam, hogy nem érünk haza. Felhívtam anyut, hogy hogy boldogul, hát, kár volt, mert utána csak még idegesebb lettem. Ugyanis kiderült, hogy Dani nem fogadja el a tejet cumisüvegből, csak sír, és hallottam is, ahogy ordított. Szerencsére a nagyobbak addigra lefeküdtek, de miattuk nem is annyira aggódtam, mint Daniért, hiszen ő még nem volt így otthon hagyva. Na mindegy, 3/4 9-kor kerültünk végül sorra, és végre egy normális dokit láttam. Nem volt túl kommunikatív. azért látszott, hogy eléggé ki voltak odabent idegileg, de megnézte a lábamat, elküldött röntgenre. Nem volt bedagadva, de fájt a belső talpélem, és csak kicsit tudtam mozgatni. A röntgenre szerencsére nem kellett sokat várni, és jópofa volt a srác. Kaptam egy mellvédőt is a szoptatás miatt, készítettek jó sok szexis felvételt a bokámról minden irányból. Utána mentünk vissza a váróba. Nem kellett sokat várni, 5-6 perc múlva jött ki a doki, és megkérdezte, hogy akarok-e gipszet. Mit tud erre válaszolni az ember? Persze, hogy nem, akarok, ha nem muszáj. De nem igazán volt egyértelmű a doki, hogy most muszáj-e, vagy nem. Mondtam, hogy három kisgyerek otthon, meg minden, de azért ha kell, akkor legyen gipsz, de ha nem muszáj... Ezután bement, én azt hittem, azért, hogy adjon nekem időt átgondolni, mert végül nem beszéltük meg egyértelműen. Közben viszont az ápoló, aki hurcolászott addig ide-oda meggyőzött arról, hogy mégis jobb lenne a gipsz, így döntöttünk. Bement, hogy szóljon a dokinak, aki addigra viszont eltűnt valahova, viszont már megírta a papírt a nem gipsz verzióról. Még vártunk egy kicsit (közben az ápolónak el kellett mennie), egy idő után jött is ki a doki, és csodálkozott, hogy miért vagyunk még mindig ott. Mondtuk, hogy a srác meggyőzött minket arról, hogy mégis legyen gipsz. Erre ő kicsit fölkapta a vizet, hogy "akkor megköszönjük az úriembernek, maga meg nézzen minket hülyének!". Elvitte az előzőleg megírt papírt, és elviharzott. Egy kicsit rosszul esett a dolog, főleg, hogy úgy éreztem, nem igazán van joga erre, mivel ő nem volt képes egyértelműen megmondani, hogy orvosilag mi javasolt, én viszont nem vagyok orvos, és egyébként sem igazán várta meg, hogy egyértelmű választ adjak. Végül bevittek a gipszelőbe, jött egy srác, hogy akkor ő most begipszel. rám húzta a géz harisnyát, erre csörög a telefonja, és kiderült, hogy el kell mennie a CT-re valakihez. Kérdeztem, hogy ez mennyi idő, erre mondta, hogy egy negyed óra  biztosan, tehát fekhetek ott felhúzott gatyával, fájós lábbal 15 percet. Legalább aput beengedték addig hozzám. Tök jó... Aztán végül mégis jött egy másik pasi, és közölte, hogy akkor ő fog engem begipszelni, és elkezdte vágni a gipszet. Mire kész lett a vágással, jött az eredeti ápoló, aki meggyőzött a gipszelésre, és átvette a pasitól. Utána mondta, hogy inkább ő csinálja, mert a másik még nem gipszelt annyit. Nagyon kedves volt, közben jót dumáltunk, végre egy normális ember. Ügyesen begipszelte a lábamat, egy sínt kaptam, tehát nem teljesen körbe van gipszelve a lábam, hanem elöl van egy rész, amit kihagytak, és csak gézzel van körbetekerve, amit szét lehet vágni, és így lehet vizsgálni a lábamat. Gyorsan kész lett, végre mehettünk haza. Mire hazaértünk, mindhárom gyerek aludt. Dani éhesen aludt el végül, egy kortyot sem evett. Úgyhogy megvacsiztunk, aztán anyu felébresztette, és megszoptattam. Éjjel többször kelt, bár szerintem egyébként is felébred ennyit, csak ne veszem észre, mert nem mellettem alszik, mint most. Nem sír, csak nagyon mocorog ilyenkor, és szopival altatom vissza.

Szóval most itt fekszem feltett, gipszelt lábbal a földszinti ágyra száműzve. Hogy a jövő héten mi lesz, hogy lesz, még fogalmam sincs. A keddet kivette a férjem, a többi napon vagy éjszakás, vagy nincs műszakja. Csütörtökön viszont muszáj dolgoznia, szóval nem tudom, mi lesz. Az tuti, hogy aznap a gyerekek nem mennek oviba, hiszen nem tudom elvinni őket. de valami segítséget is kell még szereznünk. Talán holnap a férjem tud valakit szerezni a templomban...

Pénteken kell mennünk kontrollra az SZTK-ba, akkor mondják meg, hogy levehető-e már a fekvőgipsz. Addig pedig 24 óránként injekciót kell adnom magamnak trombózis ellen. Az még egy szép menet volt, mire kiderítettük, hogy lehet-e ilyet szoptatás mellett. Állítólag 3 éve vezették be, hogy ez kötelező, mert túl sok volt a trombózis. Végül sikerült utánanézni némi ismeretségen keresztül, hogy mehet az injekció anélkül, hogy el kéne hagyni a szoptatást. Brrrr...

Köszi, hogy benéztél.