Dani - 1. hét (2010. december 16-23.)

Kórházi napok, és ünnepre készülődés
2010 december 16-án 14:58-kor megérkezett Danika. Nem volt nagy, a súlya 2830 gramm. A hosszát 55 centire mérték, de én azért kételkedem ennek a helyességében. Egyrészt nem nézett ki annyinak, másrészt tudom, hogy a klinikán úgy mérik az újszülöttek hosszát, hogy a fejük búbjához teszik a centi végét, aztán szépen beleillesztik az összes létező hajlatba útközben. Pedig például szerintem a nyakához nem kéne odailleszteni... Úgyhogy szerintem kb. 50-52 centi lehetett az uraság. Az összes 50-56-os ruha lógott rajta... :-)

Az első három napot a kórházban töltöttük. Viszonylag kellemes három nap volt, a szobában nagyon normális társaság vetődött össze, mindenki ugyanazon a napon szült. Két kislány és két kisfiú. Én voltam a legtöbb gyerekes, ami elég furi érzés volt. Volt egy anyuka, akinek a második babája született, de az első gyereke (egy lány) már 11 éves volt, egy másik kétgyerekesnek meg az első kislánya még csak 1 éves, úgyhogy elég kicsi a korkülönbség. A negyedik anyukának ez volt az első kisgyermeke. Jókat beszélgettünk, tanácsokat adogattunk egymásnak, szóval igyekeztünk kellemessé tenni egymásnak azt a pár napot, amíg ott voltunk. Nagyjából sikerült is.

Dani már a szülőszobán a megfigyelés alatt kaphatott cicit, és meglepően ügyesen szopizott az első perctől fogva! Nagyon erős szívókája volt, gyorsan ráérzett a technikára. Nagyon sokat azonban nem tudtuk gyakorolni, ugyanis azokban a napokban rengetegen szültek a klinikán (sok volt a front, és közeledett a karácsony is...), így a gyerekágyas osztályon az első este nem volt hely. Így gyakorlatilag miután kijöttünk 6 körül a szülőszobáról, és leadtam Danit az újszülött osztályra, másnapig nem is láttam. Nagyon rossz érzés volt, egész este úgy feküdtem az ágyamban a terhesosztályon, mint akinek hiányzik egy végtagja, vagy nem is tudom. Igen, egy darabomat otthagytam az újszülött osztályon... Másnap reggel persze már 8-kor ott voltam az ajtó előtt, hogy láthassam, jól van-e. ki is adták, de nagyon aludt szegénykém, nem akartam felébreszteni, és úgysem tudtam volna hol megszoptatni, úgyhogy 10 perc gyönyörködés után vissza is adtam a csecsemősöknek. Utána még délelőtt többször próbáltam kikérni, hátha szüksége van egy kis szopira, de mindig rossz időpontban mentem, így többször már nem adták ki. Egész délelőtt az ágyamon ültem, és vártam, mikor szólnak, hogy felszabadult egy ágy odalent, mehetek. Ugyanis előző nap azt mondták, hogy ma lesz annyi hely. De még ebédelni is ott kellett. Aztán ebéd után nem sokkal szóltak, hogy mehetek. Szinte repültem, alig vártam, hogy magamhoz ölelhessem a kisfiamat! Ne, persze ez nem ment olyan gyorsan. Még el kellett intéznem a papírokat az irodában miután lementem, aztán meg sokat kellett valamiért még várni, amíg kihozták Danit. De akkor aztán már együtt voltunk végig.

A kórházban a prücsök rengeteget aludt, nappal jóformán nem is láttam a szemét nyitva. Muszáj volt három óránként ébresztgetni a szopi miatt, mert nem kelt magától. Szerintem kicsit be is sárgult, mert sárgának láttam a szeme fehérjét, de az orvos nem mondott semmit, úgyhogy valószínűleg nem volt súlyos, vagy rosszul láttam. De azért kitartóan ébresztgettem. Nappal. Ugyanis éjszaka meg ő ébresztett engem kitartóan... 17-én éjjel szépen be is lövellt a tejem annyira, hogy muszáj volt fejnem, mert nagyon kemény volt a mellem, hogy szinte fájt. Dani rengeteget bukott, mindig tiszta sárga foltos volt a feje alá tett textilpelenka. De legalább tudtam, hogy szép sárga tejcsim van :-). Persze azért elkezdtem aggódni, mert nem emlékeztem, hogy a két nagyobbal lett volna ilyen. Amikor a hazamenetel reggelén megkérdeztem erről a gyerekorvos, azt mondta, hogy csak a felesleget bukja ki, ne aggódjak. Igyekeztem, de azért nem volt teljes a siker... Végül Danit 2530 grammal hoztam haza, tehát 300 grammot veszített a súlyából, amire azt mondták nekem a klinikán, hogy ne aggódjak, ez még bőven normális.

Anyukámék vittek minket haza 19-én. A férjem sajnos nappalos műszakban volt. Így anyuéknál is ebédeltünk a három gyerekkel, hogy nekem ne kelljen rögtön az első nap főzni. Délután "véletlenül" arra járt mindkét húgom a férjeikkel, így mindenki láthatta Danit kórházon kívüli környezetben. Délután pihentünk egyet, majd estefelé vittek haza minket anyuék.

Úgy volt, hogy hé tközben még mennek párszor a nagyok oviba. Hétfőn el is vitte őket a férjem reggel, aztán elment elintézni a lakcím és a TAJ kártyát a belvárosba. egy órával azután, hogy otthagyta őket, telefonált egy óvónéni, hogy Esztinek vörös a szeme, vigyük haza, mert szerinte kötőhártya gyulladás. Közöltem vele, hogy ez most annyira nem egyszerű. Végül a férjem elment érte, de csak ebéd utánra ért oda, és hazahozta mindkét gyereket. Na jó, előző nap is vörös volt a szeme, de reggelre jobb lett, ezért gondoltam, hogy nem kötőhártya, és ezért mertem elküldeni az oviba a kiscsajt...

Lényeg az, hogy másnap egyébként sem mentek volna, mert férjuram éjszakás volt, tehát reggel nem tudta volna elvinni őket. Szerdán mentek volna még, és csütörtökön, de Eszti belázasodott, úgyhogy lemndtuk a szerdát, és akkor már lemondtuk a csütörtököt is. Így gyakorlatilag a tervezettől eltérve egész héten három gyerekkel voltam otthon, akik közül az egyik ugyebár egy újszülött, egy másikat pedig ápolgatni kellett, a harmadik meg szimplán megkergült... Közben a férjem hol dolgozott, hol pedig ügyeket intézett, bevásárolt (oda legalább magával tudta vinni az egészséges fiunkat). Úgyhogy nem volt egyszerű. Még jó, hogy Dani továbbra is főleg evett és aludt, így csak az etetési időket kellett a nagyobbaknak kibírni.

Hétfőn a védőnő, szerdán a doktornő látogatott meg minket, elláttak tanácsokkal, megnézték a picit, mindketten mindent rendben találtak. A doki egyébként szabadságon volt, de rendes volt, mert azért kijött. Kérdeztem a bukásról, ő is azt mondta, amit a kórházi gyerekorvos, hogy valószínűleg csak a felesleget bukja ki. Azt is mondta, hogy lehet, hogy mohó, és túl sok levegőt nyel, ezért büfiztessem sokat szopi közben. Na, ez az, ami viszont nem nagyon ment Daninak, a büfizés. Remélem, gyorsan megtanulja, különben sokat fogunk szenvedni a pocakkal...

Közben persze készülünk a karácsonyra is. Szerdán férjem megvette a fát, és úgy döntöttünk, hogy most másfél napra kár kiszenvedni  a teraszra, aztán meg visszaszenvedni. Inkább feldíszítették a gyerekekkel még aznap, így már Szenteste előtt két napig gyönyörködhettünk benne. Ettől megjött a karácsonyi hangulatom is, mert őszintén szólva addig nem nagyon volt. Túlságosan lefoglaltak a gyerekek, meg az, hogy újra itthon vagyok. Az igazság az, hogy hiába jöttünk haza 19-én, én agyilag valójában azt hiszem, hogy csak két-három nap múlva érkeztem meg. Egyébként hasonló érzéseim voltak a szüléssel is. Olyan gyorsan történt az egész (aznap délelőtt még bevásároltunk, és az áruházból sms-eztem a szülésznőnek fél 11-kor, hogy rendszertelenül, de sűrűn fájásaim vannak, tanácsoljon valamit), hogy voltaképpen szerintem nem is tudtam felfogni, hogy itt van, eljött a nap. Végigszenvedtem 3-4 órát, de amikor kibújt Dani, mintha még akkor sem fogtam volna föl, hogy most akkor megszületett a kisfiú, akit 9 hónapja vártunk, és itt van, vége van, újra gyerekünk született. Azt hiszem, abszolút nem voltam ott, és nem is fogtam fel, mi van. Ezen kívül ugyebár sütni sem nagyon volt időm, miután hazajöttünk, mivel vagy pihentem, vagy a gyerekekkel kellett foglalkoznom, mert egyedül voltam velük. Nálam a karácsonyi készülődés nagyon fontos része a díszítés mellett a sütés. Mivel ez idén kimaradt, nem is éreztem annyira, hogy itt a karácsony.