Eszti és Peti már nagyon készültek, mert mutattam nekik a weboldalon a fényképeket, és ők ugyebár imádnak ugrálóvárazni. Mindig megjelenik a Megajátszóházas szórólap a szekrényükben, és olyankor napokig azt hallgatom, hogy miért nem megyünk. Mert drága, mondom én, aztán mikor vége van, akkor ők is abbahagyják. Az Élményváros viszont nem vándorló játszóház, hanem helyhez kötött. És közel van. És kevesebbe kerül, legalábbis elsőre úgy számoltam. Tehát megbeszéltük nagymamával (anyukámmal), hogy aznap (múlt szombaton, 29-én), amikor úgyis jött volna ki, elmegyünk. Egyedül nem vállaltam volna a három gyerekkel, férjem meg dolgozott aznap.
Összességében nagyon jónak találtuk az egészet. A gyerekek imádták, úgy szaladgáltak, mint akik most szabadultak egy kicsi cellából. Dani meg végigaludta a délelőttöt. Szó szerint. Reggel 6-kor szoptattam meg gondoltam, majd ha odaérünk, akkor rögtön újra szopizik. És ő pedig az autó beindulásától (reggel fél 9 körültől) aludt, mint a bunda, egészen fél egyig.
A tejem persze folyt rendesen addigra, hiszen mivel nem szoktam fejni, most sem vittem magammal semmit, amibe lehetett volna. A ruhám így teljesen elázott, a cicim feszült… De az a jó megvolt benne, hogy csak Esztire és Petire koncentrálhattam. Anyukám figyelt a babakocsiban Danira, tolta utánunk, a gyerekek, és néha én is ugráltunk, és szinte mindent lehetett. Volt három dolog, amiért zsetont kellett adni, amit 200 forintért lehetett vásárolni, de azokon kívül minden ugrálóvár, minigolf, játékgép ingyen volt. Rettenetesen élvezték. Végül úgy döntöttem, hogy veszek nekik egy-egy zsetont is, mert Eszti ugrálni akart a szíjas gumiasztalon (ahol bekötik a gyereket, és úgy jó magasra tud ugrani), Peti pedig a nagy pedálos autót nézte ki rögtön elsőre. Először megmagyaráztam nekik, hogy nem szeretnék a belépőn kívül többet költeni, aztán úgy döntöttem, hogy megérdemlik. És tényleg nagyon élvezték.
Nem vittünk ebédet, mert olvastam, hogy van bent étterem. Ez volt az egyetlen csalódásom, bár valahol számítottam rá. Igen, irtózatosan drága volt, legalábbis nekem. Egy adag sült krumpli 400.-, és ez az egy adag egy kis téglalap alakú papírtányérnyit jelent. Szerintem ennyiért többet kéne adni. Anyuval csirkepörköltet ettünk, ami egy tányérral 790.- volt, és finom is volt, csak a hús volt hideg… Mindenesetre legközelebb hozunk szendvicset.
Ebéd után végre felkelt Dani, úgyhogy elvittem pelenkázni, és megszoptatni. A pelenkázó jó tágas, és még szék is volt benne, amin lehet szoptatni. A takarítónő ugyan éppen akkor jött be, amikor elkezdtem etetni, de tapintatosan bocsánatot kért, és ki is ment rögtön. Ez a hozzáállás nagyon tetszett. Eszti és Peti ebéd után még szaladgáltak egy kicsit, bár megfigyelhető volt, hogy ekkor már inkább a nyugisabb, nem ugrálós játékokat választották :-).
Peti persze egész nap hozta a formáját, folyton őt kerestük, mert szó nélkül eltűnt, hogy valami más játékot próbáljon ki. Eszti jól megtanulta az évek során, hogy szóljon, ha készül valahova, és mindig figyelje, hogy lát-e engem. Ha nem, akkor azonnal keressen, és szóljon, mert akkor könnyebben megtalálom. De Peti! Na, ő ilyesmiket nem tanul meg. Hiába magyarázom meg neki, számára valahogy természetes, hogy biztos ott vagyok, vagy egyszerűen eszébe sem jut, hogy nagyobb tömegben elveszíthetjük egymás szem elől, és akkor nekem nehéz őt megtalálnom… Mindegy, végül nem lett semmi gond, de még ezt hiszem, ezen a témán dolgozni fogok vele.
Összességében egy csodálatos nap volt, számomra főleg azért, mert anyukám segítségének köszönhetően (még egyszer köszi, Anyukám!) végre a két nagyobbal tudtam önfeledten játszani, ami mostanában sajnos nem fordul elő sűrűn, pedig nekem is hiányzik. Íme néhány kép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése