Bocsánat, hogy megint sokat kihagytam, de elég sűrű volt a múlt hetünk. Hétfőtől szerdáig bútort szereltünk össze. illetve inkább a férjem szerelte, én drukkoltam, a gyerekek hol asszisztáltak, "segítettek", hol inkább akadályoztak. De végül nagyon szép lett, igaz, nem volt olyan könnyű, ahogy a svédek megjósolták, de ügyes apjuk megoldotta. Így végre sokkal otthonosabb a nappalink!
Aztán a bútorszerelés kipihenése céljából elszaladtunk két napra Zebegénybe, apósom telkére. A gyerekek jól érezték magukat, István is, én viszont inkább úgy mondanám, hogy túlestem rajta. Végig azon járt az agyam, hogy csak egy napom lesz minden készülődésre a vasárnapi keresztelőre.
Igen, végre eljött az idő, hogy megkereszteljük Danit. Azért csak most, mert keresztanya jelölt 5 hónapra elhúzott Brüsszelbe, és csak május végén jött haza. Azóta meg most tudtuk csak összehozni a családot.
Tehát vasárnap megkereszteltük Danikát. Így már hivatalosan (mármint egyházilag szólva) Dánielnek hívják, és református vallású. A kisebbik húgom és a férje lettek a keresztszülei, de erről a tervről azt hiszem, már írtam korábban. Először egy kicsit nyűgös volt Dani a templomban, mivel eddig ugyebár csak a könyvtárból hallgattuk az istentiszteleteket kihangosítóval. Most még istentisztelet előtt 10 perccel beültem vele a templomba, hogy szokja az orgona hangját, meg a méretet. Mint kiderült, jól tettem, mert nagyon nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy ne, egyfolytában görbült a szája, sírdogált. De aztán mire mindenki megérkezett a családból, és elkezdődött a szertartás, megnyugodott. Addigra azon a sokkon is túl volt, hogy kiadom a kezemből, úgyhogy reménykedtem, hogy legalább a vizezésig rendben leszünk. Attól egy kicsit tartottam, de azért bizakodtam. Végül nem lett semmi gond. Amíg a lelkészünk beszélt (nagyon szép szöveg volt, igazán személyes, érződött, hogy tényleg ismerjük egymást, gyülekezeti tagok vagyunk, és tényleg ez az egész egy bizonyságtétel amellett, hogy elhisszük, hogy Jézus a mi megváltónk, és így is akarjuk élni az életünket, úgyhogy köszönjük, Gábor!), addig is nagyon figyelt az én kezemben, aztán a keresztelésnél Heni kezében olyan nyugodt volt, hogy nem hittem a szememnek! Pedig hogy izgultunk, hogy nehogy ki akarjon ugrani a kezéből a víz hatására! És nem is sírt, sőt, utána az áldás alatt olyan merően nézett a lelkészre, hogy szinte szuggerálta! :-)
Istentisztelet után otthon folytatódott az ünnep. Átjött hozzánk az egész család, és hidegtálat ebédeltünk. Igen, életem első hidegtálját készítettem, nem is lett rossz. Sajnos kép már csak a "romokról" készült, mert annyira pörögtem, hogy elfelejtettem lefényképezni. Készült francia saláta, kaszinó tojás, sonkatekercs, kolbásszal töltött karaj, sajtos-fahéjas csirkemell, és görög saláta (ami csak félig volt görög, mert feta helyett mozzarella került bele, logisztikai tévedések miatt...). Természetesen volt édesség is. Ugyanis most ünnepeltük a kishúgom szülinapját is, hiszen pont aznap volt, apukám névnapját, ami másnap volt esedékes, és Peti névnapját is, ami ugyebár ma van. Mindenkinek készült egy torta. Apunak joghurt torta, Petinek egy diós csokitorta, Heninek pedig egy vaníliás túrótorta. Szerettem volna Daninak egy tortát készíteni a keresztelőjére, de arra már nem volt időm előző nap, csak a piskóta készült el. Úgyhogy most ott csücsül két piskótalap a hűtőben, majd megcsinálom talán hétvégére. A keresztanyának köszönhetően volt még kókuszgolyó is, a másik húgom pedig készített egy tejfölös-joghurtos-gyümölcsös isteni desszertet. Volt még linzer, amit a sógoromék hoztak, és persze sós rágcsálnivalók is. Szóval zajlott a dínom-dánom, rengeteg kaja volt. Szerencsére mostanra szinte minden elfogyott, ma ettük meg a torták utolsó szeleteit.
Az volt a jó az egészben, hogy reggel elég ideges voltam, mivel nem készültem el mindennel indulás előtt (ugyebár, ahogy írtam, Dani tortája nem készült el, húgom tortájának töltelékét még aznap reggel készítettem el, de bevonni már nem tudtam, görög saláta nem volt kész, nem volt megterítve, stb.). De aztán a keresztelői ige (Zsoltárok 33:1,12) kapcsán a lelkész arról beszélt, hogy az meg kell próbálnunk vigadozni mindenkor. És valahogy úgy éreztem, ez nekem szól. Hiszen ki fogja azt tudni, hogy ezek a dolgot nem készültek el? Mi értelme van ezen idegeskedni? Danika nem fogja tudni, viszont azt lehet, hogy érezni fogja, ha az anyukája idegbeteg ezen a szép napon. Így már sokkal nyugodtabban néztem a vendégség elébe, és ezért nem érdekelt mér, hogy akkor fogom bevonni a húgom tortáját, amikor már ott vannak a vendégek, vagy hogy két piskótalap ott marad majd üresen. Így is mindenki jól érezte magát, bezsebelhettem a dicséreteket a hidegtálért, és az elkészült tortákért, és nem is nagyon hiányzott a keresztelői torta. Ez van.
Világéletemben szerettem volna különleges lenni. Valamiben kitűnni a körülöttem élők közül. Szerettem volna találni magamban valamit, ami csak nekem van, amiben én vagyok a legjobb, amitől nélkülözhetetlen leszek. Nem tudom, miért, de gyűlölöm a gondolatot, hogy pótolható vagyok. Hogy ha nem lennék, akkor sem hiányoznék úgy igazán. Fogalmam sincs, hogy ez az érzés honnan ered, de nagyon szenvedek miatta. Ugyanis igazából mindig is az ellentétét tapasztaltam, soha nem találtam egy ilyen dolgot sem az életemben. Egy szürke kis egér vagyok, egy ember a sok közül. Bármilyen képességemet is vegyem elő, biztosan találok olyan embert a környezetemben, aki azt jobban csinálja nálam, akihez inkább fordulnak az emberek, ha az adott területen tanácsra van szükségük. Valójában nincs különleges tehetségem semmihez. Szörnyű érzés. Persze, már megtanultam élni ezzel az érzéssel, mégis néha feltörik bennem a vágy, és akkor nagyon depis tudok lenni. Most is így érzem magam. Ráadásul a kedvenc hobbim fóruma váltotta ki bennem. Ilyenkor persze senki nem hibás, csak én. Hiszen mások gyönyörű munkáit nézegetve én generálom magamnak az olyan gondolatokat, hogy "Ilyet én soha nem fogok tudni!", vagy "Miért nem vagyok én is olyan ügyes, kreatív, mint ők?". Ahelyett, hogy megcsodálnám a szebbnél szebb scrapbook készleteket, és aztán továbblépnék. Hiszen, miért is kéne nekem is olyan dolgokat gyártani. Nem elég nekem, hogy albumoldalakat készítek? És egyébként is, majd tanulgatom a program használatát, és én is tudok valamit készíteni, ami szép. Nem feltétlenül olyan mestermű, mint a többieké, de szép. Miért kell nekem a tökéletességre törekedni? Nem tudom. Csak. Mert keresek. Keresem azt, amiben a legjobb lehetnék. És bárhol keresem, mindig csak olyan dolgokat találok, ahol nemhogy a legjobb, de még jó sem tudok lenni. Vajon létezik egyáltalán valami, ami miatt szükség van rám a világban? van valami, amit csak én tudok elvégezni? Vajon mi a dolgom a világban? Mi az, amiről majd emlékezni fognak rám? Vagy simán csak eltűnik az emlékem a süllyesztőben, ha már nem leszek? Vajon milyen maradandó dolgot tudnék magam után hagyni?
Igen, az önértékelésem a nullán van, vagyis inkább a mínuszban. Mindig is ilyen voltam. De mostanában nagyon előjött. Talán főleg azóta, hogy gyerekeim vannak. Igaz, nem vagyok benne biztos, hogy van összefüggés. De lehet ki tudja...
Most abszolút nem találok rá megoldást, de valamiért muszáj volt kiírnom magamból.
Napirend: Még mindig átalussza az éjszakákat, reggel 6 és 7 között szopik, ebbe belealszik, és és így még kb. 1-másfél órát ráhúz. Délelőtt 10-11 körül általában újra alszik, majd 2-fél 3 körül megint. Ha nagyon menős délutánunk van, néha még alszik délután 6 körül is fél-egy órát, aztán este a szopiba alszik bele 10 körül.
Mozgás: Mostanra hátról hasra és hasról hátra tud fordulni, igaz elég lusti, ha nem muszj, akkor inkább nem teszi az utóbbit, hanem sír, hogy én fordítsam meg. Érdekes az is, hogy ha hátra teszem le, akkor pillanatok alatt hason van (pedig régebben utált hason lenni), de ha véletlenül átfordulna hátra valamilyen okból, akkor már nem fordul újra meg, hanem sír, hogy fordítsam vissza. Szóval lustik vagyunk... Popsiját szokta felemelgetni úgy, hogy az arcát közben a földbe fúrja, de se nem áll négykézlábra, se nem kúszik még. Igaz, el tudja magát tornászni a játékért, ha nincs nagyon messz, de inkább még csak maga körül tud fordulni.
Kedvence a lábrágás, amivel kb. egy hónapja foglalatoskodik. Hordozóban, vagy pelenkázón, egyre megy. Megkaparintja a bokáját, és a lábujja már a szájában!
Erősödik a karja, háta is. Gyönyörűen kitámasztja már magát, és "repülőzni" is nagyon szeret (ez az, amikor hason fekve széttárja a karját, lábát, és felemeli a levegőbe).
Ülni még nem nagyon tud, próbáltam, hogy mennyire megy neki támaszkodva, de még nagyon billeg, úgyhogy ezt a kérdést elnapoltuk néhány héttel.
A játékok után már egy kézzel nyúl legtöbbször (jobb kézzel leginkább), nagyon lassan, megfontoltan, és ezért el is találja, amit akar. Az elengedés még nem megy tökéletesen, de azért jók vagyunk a játékok eldobálásában. Át tudja venni egyik kezéből a másikba a játékot, de nem nagyon szokta. Amit megfog, az általában rögtön a szájában landol.
Beszéd: Egy-két hete belépett az életünkbe az "ó" és az "ő" hang. Irtó édes, ahogy csücsörít egyet a szájával, és nagy komolyan közli, hogy: "hőőőőőőőőőőőő", vagy "hóóóóóóóóóó". Főleg, hogy most egy hete még a hangja is rekedt, mert összeszedtünk egy kis vírust, és köhög. Meg tudnám zabálni, hogy milyen cuki (na persze, a szörnyű anya, ahelyett, hogy aggódna a betegség miatt, még cukinak is találja a rekedt babája hangját... :-D)!
Étkezés: Sikerült idáig kizárólag szoptatni, aminek nagyon örülök. A 6 hónapos fordulót viszont almalével ünnepeltük, hiszen eljött az ideje a hozzátáplálásnak. Ha érdekel, hogyan is kezdem én ezt a dolgot, nézd meg az erről készült videónkat. (Tervezem, hogy ebből egy sorozatot csinálok, úgyhogy figyeljetek!)
Persze azért ez még csak kóstolgatás, így továbbra is az anyatejre támaszkodunk, amiből szerencsére még mindig van bőven. Mostanában szinte mindig csak egy mellből szopik, ritkán előfordul, hogy késő-délután, estefelé már kettőből.
Normál napokon 5-6 alkalommal szopik. Reggel 6 körül, aztán 9-10 körül, délután 1-2 között, aztán fél 5-5 körül, majd 7-8 körül megint éhes, és aztán az utolsó, altató szopi úgy 9-10 körül esedékes. Persze vannak napjaink, amikor ennél sokkal többet szopik, sőt, vannak olyanok is, amikor sokat alszik, és átalszik egy szopit, ilyenkor kevesebb alkalommal szopik.
3 hete elkezdtek kijönni ténylegesen is a fogai, mostanra van már 2 és fél. A két alsó metsző jött ki először. Az egyik kicsi ferdén, elég fura volt, meg is szenvedtünk vele. Ugyanis a harmadik közvetlenül mellette, illetve félig mögötte jön, kicsit rá van nőve. Még csak a fele van kint, azt hiszem, de elég furán állnak. Elgondolkodtam azon, hogy megmutatom egy gyerekfogorvosnak, de egy ismerős gyermekorvos azt mondta, hogy majd kiigazodnak. Szóval még várok egy icsit, és majd meglátjuk.
Gyarapodás: Az 5 hónapos súlyhoz képest most egész keveset hízott, csak 260 grammot, most 6880-ra mérték 2 nappal a hóforduló előtt. Utoljár 3 hónaposan mérték a hosszát, akkor 57 centi volt, most pedig 69 centit mért a védőnő!!! Nem csoda, hogy a most vásárolt 67-es bodyk csodák csodájára nem lettek nagyok!
Viselkedés: Napközben Dani továbbra is nagyon barátságos, mosolygós baba, de azért az idegenekkel már nem mindig közvetlen. Kiválasztja, hogy ki neki a szimpatikus, és az, aki ebbe a kategóriába esik, nyugodtan kézbe veheti, gügyöghet hozzá, ezerrel kapja a mosolyokat. Ha viszont valaki nem szimpatikus neki, akkor aztán rá se nézhet! Úgy ordít, hogy alig lehet lenyugtatni. Szerencsére ilyenből kevesebb van, de azért akad. A közvetlen családban viszont mindenkivel barátságos, legújabban az apjával is nagy haverságban van. Ha ő megjelenik a látótérben, le sem veszi róla a szemét, előveszi a "de cuki vagyok, ugye te is úgy gondolod?" mosolyát, és vigyorog ezerrel! A tesói meg aztán abszolút mosolyforrások. Ha őket meglátja közeledni, rögtön felragyog, és alig várja, hogy gyúrják egy kicsit. Viszont ha éhes, vagy fáradt, akkor egyelőre még én vagyok az, akinél legtöbbször megnyugszik, de anyukámnak is sikerül ez sokszor, de neki valamiféle csodás képességei vannak a babák, kisgyerekek megnyugtatása, elaltatása terén. Nemhiába lett óvónő, gondolom...
Nagyon szeret a rágókáival játszani, kedvenc játék most az elefántos rágóka, amit tőlünk kapott húsvétra.
Kezd nehéz lenni a pelenkázás, ugyanis folyton forog, mert a fölötte, mögötte levő dolgokat akarja nézni. Alig bírom fogni, általában akkor ugrik ki a pelenkából, mikor már popsikrémes az alfele, és éppen hajtanám fel a pelust. Kedves tőle, mi?
Az én állapotom: Hmmmm, inkább ne beszéljünk róla. Jól vagyok, de fáradtan. Az elmúlt két hónapban klassz pocakot szedtem fel, mivel ugyebár a lábam miatt nem tornáztam, és sajnos a nassolás nagyon megy... Most próbálok kevesebbet enni, de nem megy túl jól.
Egyéb: Dani nagyon szeret levegőn lenni. Megfigyeltük, hogy ha kitesszük babakocsiban a teraszra, teljesen jól elvan, jókat alszik, nyugodtabban játszik. Amilyen fázós volt télen, annyira melege van most folyton. A nyári melegben legszívesebben egy szál bodyba van, de legjobban meztelenkedni szeret.
A BCG oltás már csak egy kis seb, de még mindig látszik.
Elég gyakran hallom mostanában ezt a kérdést, és rájöttem, hogy nem is olyan könnyű megválaszolni, ha rövid akarok lenni, és még igazat is akarok mondani. Ugyanis ha a sablonos "jól" választ mondom, nem igazán vagyok őszinte. Nem, nem vagyok igazán jól. Fáradt vagyok, túl sokszor vagyok ideges a gyerekekkel. A lakás szalad, lassanként nem tudok a gyerekekre tiszta ruhát adni, viszont a szennyes kifolyik a tárolóból. Jó lenne heti egyszer legalább porszívózni, takarításról már nem is beszélve. A gyerekek egészségileg jól vannak, de a nagyobbak egyre többet veszekszenek, Dani pedig nagyon "kézbebaba" lett. Ha nem veszem föl nagyon sokat sír. Nem akarom elkényeztetni, de általában akkor kezd bele leginkább, amikor egyébként is ideges vagyok, vagy necces a helyzet, és csak úgy tudom elviselni a dolgokat, ha mégis felveszem, és legalább csend van. Igen, jönnek a fogai, de ettől az információtól persze nem lesz könnyebb, csak legfeljebb tudom, hogy nem hisztiből csinálja, hanem van mire ráfogni a hangulatát. Tehát fáradt vagyok. A lábam még mindig nem jött rendbe teljesen, sokszor fáj, néha esténként alig bírok rálépni. Ezért már vagy két hónapja nem voltam baba-mama tornán. Hiányzik lelkileg is, és sajnos ezalatt az idő alatt sikerült is felszedni egy klassz kis pocakot. Van olyan nadrágom, amit büszkén vettem fel szülés után közvetlenül, hogy lám, nem is kell majd külön fogyóznom, és ezek most nem jönnek fel rám. Igen, sokat nassolok, nem bírom megállni. Persze nagyon idegesít a dolog, de gyenge az akaraterőm. Szóval közben ideges is vagyok.
Ha viszont azt mondom, hogy "rosszul", vagy "nem jól", akkor sem mondok igazat. Hiszen egészségileg jól vagyunk (azért javul a lábam, egyre ritkábbak a "rossz" napok). Úgy tűnik, új barátokat találtam a helyi anyukákban, és nagyon jól érzem magam velük. Imádom a gyerekeimet minden veszekedésükkel együtt, mert közben meg néha olyan édesen tudnak együtt játszani, és alapvetően nagyon szeretik egymást, és Danit is. Esztit felvették végre a körzeti oviba, amit már nagyon régen vártunk. Nagy vívódások árán végül úgy döntöttünk, hogy szeptemberben át is visszük. Petit ugyan nem vették fel (helyhiány miatt), úgyhogy kétfelé fognak járni, de legalább külön lesznek. Az óvó néni szerint is sokkal jobb lesz mindkettőjüknek. Peti talán lenyugszik (legalább az oviban), és Eszti is kicsit lehet önmaga. Szegénykém amikor csütörtökön elmondtam neki, hogy másik oviba fog járni, azt mondta, hogy nagyon örül, mert Peti folyton csak mellé akar ülni, és így majd lehet kicsit egyedül... Pedig már régóta nem mondogatta, hogy ennyire zavarja, hogy ott a Peti, azt hittem túl vagyunk ezen. De látszik, hogy azért benne volt, csak szegénykém már nem is panaszkodott. De lényeg, hogy örül az oviváltásnak. Kicsit féltem, hogy majd megpróbál ellenkezni, hosszú beszélgetésre készültem sok magyarázkodással, de végül egy 5 perces dumcsi volt, a kiscsaj tudomásul vette, néhányszor közölte, hogy még gondolkozik, hogy szeretné-e, aztán 10 perc múlva kijelentette, hogy nagyon örül, elkezdte mondani, hogy miért, és vége is volt. Alkalmazkodó lányom van, mi? Ami még nagyon jó, hogy azt hiszem, most már jó úton haladunk az összeszokás felé. Egyre többször van olyan pillanatom, amit én úgy hívok hogy "tökéletes pillanat". A pszichológus valószínűleg úgy hívná, hogy "flow élmény". A lényeg, hogy egyre többször van olyan, hogy úgy érzem, hogy akkor és ott pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, azt csinálom, amit éppen tennem kell. A múltkor például hazahoztam a gyerekeket, szép idő volt, kinyitottam nekik a homokozót, Danit betettem a babakocsiba, kivételesen nyugodt volt, és nem érdekelt semmi, kiültem a teraszra, és egy tejeskávéval a kezemben csak néztem a gyerekeket, ahogy együtt játszanak minden veszekedés nélkül. Nem érdekelt, hogy mekkora rendetlenség van a lakásban, mennyit kéne mosnom, vasalnom, vacsorát kéne csinálni, stb. Csak élveztem a pillanatot.
Néha neki merek mostanában állni kézimunkázni, varrogatni, akkor is előfordul ez az érzés. A múltkor a csajokkal gyereknapi vásárra készítgettünk játékokat. Összejöttünk az egyikük házánál, varrogattunk, készülődtünk, és közben dumáltunk, pletykálkodtunk, tanácsokat adtunk egymásnak hordozással, szoptatással, gyerekneveléssel, főzéssel kapcsolatban. Tisztára, mint régen faluhelyen a fonóban. Akkor délelőtt is ez a tökéletes pillanat érzés fogott el. Egész nap tudtam volna csinálni. Nagyon jó érzés, remélem, egyre több lesz ilyen a jövőben. Szóval ha meg ezt veszem, akkor nagyon jól vagyok. Csak fáradtan.
Hogy vagyunk tehát? Már nem mondom, hogy "jól", azt sem, hogy "rosszul". Csak annyit válaszolok röviden, hogy "fáradtan".
Amikor ilyen "tökéletes pillanat" érzés fog el, mindig eszembe jut ez a szám, amit akkor hallottam, amikor Angliában éltem au-pairként. A második családomnál szinte mindig így éreztem magam, talán ezért is olyan kellemes számomra a szövege, és a zenéje. Ahogy az ember hallgatja, szinte generálja a megfelelő hangulatot. igazán ki tud kapcsolni. Ezért szeretném veletek megosztani:
Jó régen írtam, elnézést kérek. kicsit összecsaptak a fejem felett a dolgok, valahogy semmi olyanhoz nem jutok el, amit igazán csinálni szeretnék. De nézzük, mi is történik velünk mostanában:
Lezajlott az anyák napja oviban és itthon is. Az ovis szokás szerint elég illúzióromboló volt. Ugyanis nem szabad ünnepélyt tartani, mert ott szegény gyerekeknek szerepelniük KELL a szülők előtt, és van olyan gyerek, akinek ez lelki megrázkódtatást okozhat. Ezért a mi ovinkban úgy megy, hogy vagy reggel, amikor visszük, vagy délután, amikor értük megyünk, leültetnek a babaszobában, és a gyerek/gyerekek eléd állnak, elmondják az egy-két verset, átadják az ajándékot, és már mehetsz is. Semmi ünneplő - "ha akar anyuka, adhat rájuk", nagy körítés, és még fényképezni, vagy videózni sem tudunk, hiszen csak én vagyok ott, én meg a gyerekekre akarok figyelni. Én délután mentem értük anyuval, hogy a nagymamát is köszönthessék, kint voltak az udvaron, onnan rángatta be őket az óvónéni, és úgy, homokos ruhában köszöntöttek föl. Persze, tetszett, hiszen még Peti is gyönyörűen mondta a verset, nagyon édesek voltak, de azért szerintem meg kellene tanulniuk, hogy ezeknek a dolgoknak meg kell adni az illendő külsőt is. Nem tudom, miért nem lehet azt, hogy legyen nagy ünnepély, és csak azoknak kelljen kiállni verset mondani, akiknek ez nem gond. Akinek igen, az ne mondjon verset. Na mindegy, ezt már tavaly is hülyeségnek tartottam.
Szerencsére az otthoni anyák napja mindenért kárpótol. Idén úgy csináltuk, hogy én meghívtam mindenkit magunkhoz ebédre. Sajnos a kishúgom nem volt ott, hiszen ő most külföldön dolgozik. Itt inkább az volt a lényeg, hogy anyut köszöntsük fel mi, a lányai, és az unokái. No, itt aztán volt sok pityergés, megható pillanat. Volt anyunak vásárolt ajándék, virág, gyerekek által készített ajándék, és készítettem neki egy puncstortát, ami szerintem nagyon szépre sikerült, ahhoz képest, hogy életem első puncstortája, első vakrém rózsáim, stb. Szóval ez nagyon szép ünnep volt.
Aztán következő csütörtökön felkerekedtünk ötösben, kimentünk a reptérre, és elindultunk, hogy meglátogassuk a kishúgomat Brüsszelben. Jó kis hosszú hétvége volt, bár volt némi izgalom benne, ugyanis keddre Peti belázasodott, és egyáltalán nem volt biztos még szerda este, hogy el tudunk-e utazni. De aztán csütörtökre jól lett, és bevállaltuk az utat. Dani jól bírta az első repülőútját, de azért a hétvége alatt eléggé kifáradt a sok városnézésben, császkálásban (pedig végig kendőben volt). Felborult a napirendje, talán mostanra kezd visszaállni. Majd Brüsszelről még lehet, hogy lesz egy külön bejegyzésem. Nagy vonalakban annyit mondhatok, hogy szép-szép, de nincs benne semmi különleges, tulajdonképpen felejtős utazás. Nem feltétlenül vágyom oda vissza. Jó volt annyiban, hogy a gyerekek nagyon örültek, hogy láthatják a húgomat (na jó, én is :-D), meg jókat játszótereztünk, viszont számomra nagy csalódás volt annyiban, hogy Nyugat-európai városhoz képest, főleg, hogy elvileg ő az Unió fővárosa, iszonyúan mocskos város, nagyon udvariatlanok az emberek, és abszolút nincsenek arra berendezkedve, az ember egy szopós csecsemővel kimozdul a négy fal közül otthonról.
Az utazás utolsó napjára, azaz aznap reggel, amikor hazafelé indultunk, akkor meg Eszti lázasodott be, és hányt is, úgyhogy izgalmas utunk volt hazafelé. Szerencsére az első alkalmon kívül nem volt több hányás, csak láz, ami Esztinél ritka dolog, szinte soha nem szokott lázas lenni. Még jó, hogy Peti miatt ott volt nálunk a lázmérő, és a lázcsillapító is. Hétfőn el is vittem őket dokihoz (Petinek csak egy igazolás kellett a múlt heti betegsége miatt, mert előző héten szabin volt a doktornő), és kiderült, hogy Esztinek nagyon csúnya torokgyulladása van. Annyira, hogy rögtön antibiotikumot kapott, és szokásától eltérően a doktornéni csütörtökre vissza is rendelte, hogy még egyszer ránézhessen. Szerencsére másnap már nem volt Eszti lázas, és nem volt vele sok gond itthon. Igaz, nagyon mondogatja, hogy már menne az oviba... Ma voltunk kontrollon, és nagyon szép lett a doki szerint a torka. Még holnap reggelig tart az antibiotikum, de már teljesen jól van. El is vittük együtt Danit úszni. Dani nagyon élvezte újra a vizet, többször merült is. Esztin látszott, hogy legszívesebben bejönne a vízbe, ott sertepertélt egész óra alatt a medence mellett. Dehát nem mertem neki megengedni, meg nem tudtam volna két gyerekre figyelni. De holnap már valószínűleg megy oviba, mert nagyon vágyik, és Peti is hiányzik neki, legalábbis ezt mondja (de azért látszik, hogy nagyon jól eljátszik egyedül is, hiányzik neki ez, hiszen Peti folyton a nyakán lóg. Mellesleg Petivel ugyanez a helyzet, ugyanis kiderült, hogy most, hogy Eszti nincs oviban, kis angyalként viselkedik Peti, észre sem lehet venni, hogy ott van. Mondtam én, hogy külön csoportba kéne őket tenni, dehát hallgatott rám valaki?)
Szerdán pedig újra kézműves baba-mama klubban voltunk, ahol nemezeltünk.
Kevesen voltunk ugyan, de megbeszéltük, hogy jó lenne, ha többen lennénk, úgyhogy mindenkit szeretettel hívok én is ide Dunakeszire egy jó hangulatú kézműves klubdélelőttre minden második héten. Bővebb információt ezen az oldalon kaphatsz arról, hogy mikor és hol lesz a következő klub, sőt még általában azt is megírják, hogy mit fogunk készíteni.
Azt hiszem, most már nagyon hosszú lesz ez a bejegyzés, úgyhogy mára zárom is soraimat.
